„Komolyan?” – Zoltán hangja megremegett, de nem meglepetésből, hanem hogy ne mondjon valamit, amit majd megbán. A kanapé szélén ült, tekintetét a még megnyitott szuszidobozba meredve, amit ő és Zsófia végül mégsem ettek meg. – „Tényleg vettél magadnak egy Porschet?”
– „Nem Porsche, hanem Taycan. Elektromos. Megtanulhatnád a nevét, ha már ezzel próbálsz kötekedni.” – Zsófia válasza hideg volt, még csak fel sem nézett a telefonjából. Az Instagram-folyamában egy kollégája posztolt képeket egy genfi konferenciáról. Mindenki dzsekiben, de pezsgővel a kezükben. Mint mindig.
A lakásban volt a vaszabi, a feszültség és a frissen mosott fürdőszag – Zsófia reflexből áttörölte a csempét Zoltán érkezése előtt, bár tudta, hogy nem segít.
– „Egyszerűen nem értem, miért kell neked egy ilyen autó?” – Zoltán felugrott és ide-oda kezdett járkálni a konyhában. – „Nem vagy versenyző. Nem vagy milliárdos. Azt hiszed, többet fognak tisztelni, ha ezzel a… űrhajóval fogsz járni?”
– „Igen. Pontosan. És nem a világ végén kell parkolnom, hanem normális helyeken, ahol van töltő. És, ha már itt tartunk, nem kell dugóban ülnöm, mert a Taycannak adaptív tempomatja van. Ez nem a felvágásról szól, Zoltán. Ez a kényelemről, a biztonságról és – tá-dáá! – az én pénzemről szól.”
– „Hallottad, mit mondott apám?” – nyomott hangon mondta Zoltán, mintha egy éjszakán át magolta volna a szöveget.
– „Igen, sajnos még mindig jól hallok.” – Zsófia végre letette a telefont. – „Azt mondta, hogy egy nőnek nem illik ilyen autója, mert az »egészségtelen izgalmat kelthet a férfiak körében«. Szó szerint idézem, egyébként.”
– „Csak aggódik. Ő a régi iskola.”
– „Ő a penészes iskola, Zoltán. És te is abba az irányba tartasz, ha most nem mondasz valamit, ami még csak távolról is hasonlít a támogatásra.”
Zoltán kinyitotta a száját, mint aki valamit szeretne mondani, de aztán becsukta. Mintha benne egy régi tévé kép nélkül működne – hang van, kép nincs.
– „Miért nem beszéltél velem? Hiszen egy család vagyunk. Én meg…”
– „Mit? Azt tanácsoltad volna, hogy vegyek egy KIA Ceedet, mint anyukádnak? Vagy inkább lemondjak róla és vegyek neked egy öreg kombikat?”
Elmosolyodott, de nem örömmel:
– „Köszönöm a bizalmat.”
Zsófia sóhajtott és úgy nézett rá, mint egy törött széklábra – még tart, de már ijesztő ráülni.
– „Zoltán, volt már olyan érzésed, hogy azt csinálhatod, amit akarsz? Anélkül, hogy mások véleményére, elvárásaira figyelnél?”
– „Nekem nincs annyi jövedelmem, mint neked, ha erre gondolsz.”
– „Nem a pénzről beszélek, hanem a belső szabadságról.”
Vállat vont, mintha ezek a szavak allergiát keltenének benne.
– „Tudtad, hogy a szüleim nem ilyenek. Tudtad, mibe keverednél.”
– „Azt reméltem, hogy legalább tisztelni fognak. Vagy te.”
A csend a szobában sűrűbb volt, mint a tegnapi rizses hús a metró melletti bódéból. Zoltán leült, lehorgasztotta a fejét.
– „Ők csak azt gondolják, hogy nőként legyél… nos, nőiesebb.”
– „És persze jogszi nélkül, vélemény nélkül, és örökké hálásan az eljegyzési gyűrűért?” – Zsófia keserűen elmosolyodott. – „Bocsáss meg, de én nem a gulyás mellé való kiegészítő vagyok. Főállású ember vagyok, egyébként.”
Elfordult. És ebben a pillanatban, mint egy abszurd színházban, kopogtattak az ajtón. Túl határozottan a futárhoz, túl halkan a szomszédhoz.
– „Anyám” – sóhajtotta Zoltán, felállva. – „Meg akart nézni, hogy élünk.”
– „Véletlenül erre járt? Vagy most már követi az autómat?” – Zoltán felvonva a szemöldökét, felállt és megigazította a blúzát.
– „Csak… légy kedves, jó?”
– „Már most olyan vagyok, mint a tusfürdő. Neked pedig itt az idő, hogy megtanulj nem szivaccsá válni.”
Az ajtó kinyílt. Mária néni belépett egy „Príma” szatyorral, olyan képpel, mintha nem vendégségbe, hanem ellenőrzésre érkezett volna.
– „Nos, üdvözlöm, drágáim. Hoztam egy egészséges salátát, nitrátmentes, jót tesz a szervezetnek.” – Egy gyors pillantást vetett Zsófiára, a magassarkúján megcsúszva a szemével. – „Maga meg miért ilyen elegáns? Bálba indul?”
– „Mindig ilyen vagyok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy úgy nézzek ki, mint egy nyugdíjas a szülési szabadságon.” – Zsófia nyugodtan válaszolt.
– „Ezt most kire értette?” – Mária néni összeráncolta a homlokát.
– „Egy absztrakt képzetre, ne vegye magára. Bár, ha a cipő méretre jött…”
– „Zoltán, te megengeded, hogy így beszéljen?” – fordult a menyasszony a fiához, Zsófiát figyelmen kívül hagyva, mint egy üres nyomtatót.
– „Ő nem a felügyelőm. És nem fordító sem a magyarról a családi nyelvre.” – Zsófia elhaladt mellette, és magához vette a szusit a konyhából. – „Biztos teát kér? Vagy rögtön átugrunk az én »méltatlan« autóm témájára?”
– „Látom, maga mindent ért, ügyes.” – Mária néni mosolygott. – „Nekünk, Miklós bátyámmal, inkább kellene egy ilyen autó. Mi járunk a vidéki házba, a kertbe. Magának meg mire való? A felvágásra?”
– „Pontosan. És még bosszúra is. Maguk ellen.” – Zsófia csendesen, nyugodtan mondta, mint egy sebész, aki közli, hogy a vakbélgyulladás már áttört.
Egy pillanatnyi csend. Még Zoltán is úgy tűnt, érezte, hogy valami komoly törtZsófia bezárta a Taycan ajtaját, és miközben a motor halk zúgásával elindult az úton, tudta, hogy ez az utazás már csak az övé lesz.







