Azon a napon, amikor leesett a kanál
Amikor egy házban már nem csendül meg az ezüst evőeszköz – több szokás is megtörik. Ezt értette meg Mária néni azon a reggelen, amikor a kezéből kicsúszott a kanál. Ok nélkül, fájdalom nélkül, figyelmeztetés nélkül. Egyszerűen csak leesett. A virágos kikent vászonterítővel borított asztal megremegett a hirtelen csörrenéstől, és a hang, mint egy lövést a csendben, végigviharzott a lakáson. A kanál a szék alá gurult, Mária néni pedig sokáig bámulta, mintha idegen tárgy lett volna. A banális esésben valami nyugtalanító rejtőzött. Mintha a kanál tudta volna, hogy az életében egy új, üres szakasz kezdődik.
Felemelte, megmosta, szárazra törölgette – mintha nemcsak a kása nyomát, hanem ezt a furcsa érzést is le akarná törölni. Visszaült, de az étel már nem ment le a torkán. A szoba mintha csendesebb lett volna, mint rendesen. Még az óra is, mintha érzett volna valamit, hosszabb szüneteket tartott a ketyegés között, mintha vártak volna valamire. Vagy talán búcsúztak.
Aznap először ment boltba nem élelmiszerért, hanem csak hogy emberi hangot halljon. Fölkapta a kabátját, tükörbe sem nézett, otthon felejtette a sapkáját, de mégis kilépett – mintha menekülne a magány elől, ami mint az ár, lassan elborította. A pénztárosné megkérdezte: „Kell tasak?” – és Mária néni majdnem válaszolt: „Ön az első ember, akivel ma beszélek.” De hallgatott. Csak bólintott. És egy pillanattal tovább állt a pénztárnál – hátha még szólnak valamit.
Attól a naptól kezdett számolni. Nem a napokat, hanem a csendet. Hány napja, hogy a lánya fel nem hívta. Hány hete, hogy a szomszédok nem látták. Hányszor evett egyedül – reggel, ebédnél a rádió mellett, vacsorára már csak megszokásból, anélkül, hogy felkapcsolta volna a villanyt. Hetvenegy éves volt. De nem öregnek érezte magát – inkább kikapcsoltnak. Mint egy izzó, aminek semmi baja a vezetékekkel, de nem ő nyomja a kapcsolót.
Aztán február jött. A patikában az üvegpultnál meglátott egy fiatal nőt. Az ide-oda futkosott a polcok között, zavartan keresett gyógyszert, halkan zokogott. Keze remegett, lélegzete elakadt, a kesztyűje gyerekesen bóbiskolt a karján. Mária néni odalépett és nyugodtan mondta: „Nálam van otthon. Gyere.”
Így került az életébe a kislány – hat éves, orra náthásan piros és szeme, mint egy ijedt cicaé. Anyja – Aliz – eggyel lejjebb költözött, nemrég érkeztAz este folyamán a kanál újra leesett, de most már csak azért, mert a kislány nevetve rálépett, és a hang, amelyet hallottak, nem csend volt, hanem élet.
