Az életben sok minden bonyolult, különösen a családi és idegen emberek közötti viszony. Van, hogy a vérszerinti rokonok összevesznek, és egész életükre ellenségek maradnak. De van olyan is, hogy két idegen között olyan kötelék szövődik, mintha mindig is egymáséi lettek volna.
Egyedül élő öregember volt, most már Egresinek hívták, bár a fiatalságában Tamás volt a neve. Idősebb korában azonban Egresinek kezdték szólítani – így rövidebb, udvariasabb, és mintha melegebb is lenne. Ő meg nem is bánta.
Nem korán nősült meg, csak huszonhat évesen. Bár a falvakban akkoriban fiatalon házasodtak, ő mégis csak nézelődött. A saját faluból egyetlen lány sem tetszett neki.
“Tami, meddig akarsz még a legényéletben lógni?” – kérdezték anyja, a rokonok, sőt a már nős barátai is.
“Hát, nekem így is jó” – nevetett. – “Lesz még időm a nyakamba venni a jármot. Nem láttam, hogy a barátaim boldogok lennének, a feleségek és a gyerekek csak követelnek, mindig kell nekik valami. Én meg a magam ura vagyok!” – kacagott.
A lányok azonban reménnyel figyelték Tamás mozdulatait. Mindegyik magára gondolt. Jóképű fiú volt, szorgalmas és ügyes. Már ekkor kirajzolódott belőle a jó gazda, ráadásul nem ivott, nem dohányzott. Sok anya azt tanácsolta a lányának, hogy csábítsa el.
“Jó férj lesz belőle” – mondták a falusi asszonyok, de ő nem sietett a helyiekkel. Látszott, hogy más sors várt rá.
Bár gyakran járt a klubba esténként – akkoriban sok fiatal volt a faluban, zenélt a helyi banda –, ha feleséget keresett volna, már rég megházasodott volna. De valahogy a helyi lányok nem érdekelték. A “Mezőgazdasági Gépesítésnél” dolgozott teherautó-sofőrként, gyakran küldték más környékekre.
Egy nap azt mondta anyjának:
“Holnap reggel Egerszalókra megyek, a brigádvezető alkatrészért küld. Csomagolj nekem ennivalót, mert messze az út, egész nap eltart. Este jövök.”
“Jaj, Tami, milyen szerencse! Már régen tervezgeti nénéd, Zsóka, hogy eljön hozzánk, de mindig nincs kivel. Ugorj be érte, hozd el, ne feledd…”
“Jó, beugrom” – ígérte a fiú.
Zsóka az anyja nővére volt. Ez a nénje játszotta később a sorsának döntő szerepét. Bár nem tudta előre, hogy Tamás érte jön, de már régóta tervezte ezt a találkozást.
“Tami, ha útban leszel nálunk, ugorj be, mindig örülök neked. Akár veled is eljöhetek hozzátok” – mondta a ravasz nénje, aki mindig azon fáradozott, hogy férjhez adja az unokaöccsét.
Amikor Tamás elhaladt Zsóka házánál, beugrott:
“Néni Zsóka, amíg felszállítom a cuccot, készülj. Hazafelé elhozlak.”
“Ó, te drága” – sóhajtott fel boldogan –, “ne aggódj, készen leszek, mint a katonatiszt!” – izgulva kapkodott össze mindent.
Hazafelé ért be a nénjéhez, aki így szólt:
“Tami, vigyünk már egy zsák krumplit Valikának útközben. Pont útban van.”
“Hát persze, a kocsi nagy, elfér” – egyetértett.
Egerszalók mellett élt Vali, egy fiatal özvegyasszony, akinek ötéves kislánya volt, Boglárka. Amint Tamás meglátta Valit, szikrát vert a szikra közöttük. Zsóka egy pillanat alatt észrevette.
“Hát ez már jobb” – gondolta magában –, “most már csak a dolgot kell megkötni…”
Tamásnak nyugtalan lett a szíve. Nagyon megtetszett neki Valéria. Másodszor is látta, amikor visszavitte a nénjét.
“Tami, térj be Valikához, át kell adnom neki valamit.”
Örült a fiú, már azon törte a fejét, hogyan találkozzon újra Valériával. Míg Zsóka suttogott vele, Tamás folyton rá pillantott. Amikor hazavitte a nénjét, az újra mondta:
“Kért tőlem Vali kötőtűt, vidd már el a lánynak, harisnyát akar kötni a kislányának, de az övé elkeveredett. Nekem meg van feleslegben…”
Tamás hazafelé újra betért Valériához, ezúttal az asszony teával kínálta. Beszélgettek, sok közös témájuk volt. Hamarosan sötétedett, messze volt még az út.
“Vali, még jöhetek hozzád?” – kérdezte az udvaron, ahol a kislányukkal kísérték ki.
“Persze, Tamás bácsi” – szólalt meg hirtelen Boglárka –, “mindenképp gyere vissza. Tetszettél nekünk” – mondta őszintén a kislány –, “ugye, anya?”
Tamás és Valéria nevetve egyetértett.
“Na, rendben, várjatok, visszajövök.”
Így három találkozás után Valéria és Boglárka a negyedik alkalommal összecsomagolt és Tamással együtt elköltözött.
Persze rájött, hogy a nénje nem véletlenül kérte, hogy vigyen egy zsák krumplit Valikához. Nem kellett neki az a krumpli, Valériának is tele volt a pincéje. De Zsóka ezzel a csellel akarta összehozni őket. Régóta tervelte a fejében, hogyan házasítsa meg az unokaöccsét.
Jól éltek együtt, Boglárka iskolába járt és nagyon szerette Tamást. Mindenhova elkísérte, apukának szólította. Valéria a faluban dolgozott, és bár minden rendben volt, a házasságuk mégsem működött. Folyton veszekedtek, és ahogy mondják, nem passzolt a jellemük. Tamás jó ember volt, de volt benne egy tulajdonság, ami sok nőnek nem tetszett. Túlságosan szerette a rendet.
Valéria egyszerű asszony volt, de nem szeretett takarítani. Ahova dobta a holmiját, ott is maradt. Ez nem tetszett a férjének. Eleinte utánanézett, de aztán unta, és szóvá tette. Neki meg nem tetszett. Durva szavakkal illette:
“Miféle férfi vagy te, hogy a női holmikat szedegeted?







