Borbála a kezében tartotta a meghívót az esküvőre, és nem hitte el, amit lát. A krémszínű papíron arany betűk jelentették be, hogy édesapja, Nagy Viktor Mihály feleségül veszi a Szilágyi Evelint. A dátum egy hét múlva volt.
“Egy hét múlva…” – motyogta, miközben forgatta a kártyát. – “Még csak nem is figyelmeztetett normálisan.”
A telefon megszólalt, és megszakította elmélkedését. A kijelzőn a húga, Katalin neve villant fel.
“Borci, kaptad te is… azt a meghívást?” – Kati hangja zavartnak tűnt.
“Kaptam. Te tudtál róla?”
“Semmit! Semmit se! Azt hittem, apa csak randizik valakivel. És most hirtelen esküvő!”
Borbála bement a konyhába, és feltette a vízforralót. Az ablakon finom eső szitált, és a lelke is ilyen szürke és nehéz volt.
“Kati, láttad már őt valaha? Ezt az Evelint?”
“Egyszer véletlenül. Egy kávézóból jöttek ki, én meg épp arra jártam. Fiatal, harmincöt éves lehet, nem több. Festett szőke, mindenhol arany és prém.”
Borbála önkéntelenül elborzadt. Apjának hatvannyolc éves volt, több mint harminc év volt köztük a különbség.
“Lehet, a pénz miatt van vele?” – tippelte Kati. – “Emlékszel, apa mesélte, hogy eladta a nyaralót? Meg a két szobás lakása van a belvárosban.”
“Nem tudom…” – sóhajtott Borbála. – “El kell mennünk hozzá, beszélnünk kell.”
“Menjünk együtt. Holnap hamarabb lejövök a munkából.”
Másnap a testvérek apjuk házánál találkoztak. Nagy Viktor nemrég költözött ebbe a lakásba, miután eladta a régi háromszobás lakást, ahol felnőttek. Azt mondta, hogy közelebb akar lakni a központhoz, de most Borbála más indítékokra gyanakodott.
“Kislányaim!” – apjuk szétnyitott karokkal fogadta őket. – “Milyen jó, hogy eljöttetek! Bemutatom nektek Evikémet.”
Fiatalosnak és boldognak tűnt. Új frizura, divatos ing, még a járása is friss volt.
“Apa, beszélnünk kell veled” – mondta komolyan Borbála.
“Persze, persze! Éppen Evike vacsorát készít. Nagyszerűen főz, majd meglátjátok.”
A konyhából csörömpölés és egy éneklő női hang hallatszott. Apa a nappaliba vezette a lányokat, és leültette őket a kanapéra.
“Drágáim, annyira boldog vagyok, hogy megismerhetitek Evikét. Csodálatos nő, kedves, gondoskodó. Nem gondoltam volna, hogy ebben a koromban még szeretni tudok.”
Borbála és Kati egymásra néztek. A “szeretni” szó hatvannyolc éves apjuk szájából furcsán csengett.
“Apa, – kezdte Kati, – mióta ismeritek egymást?”
“Négy hónapja. A rendelőben találkoztunk, a kardiológus váróteremben. Evikének a mamája kórházban volt, nagyon aggódott. Vigasztaltam, hazakísértem…”
“Négy hónap, és már esküvő?” – nem tudta visszafogni Borbála. – “Nem túl gyors?”
“Ebben a korban nincs idő húzni” – apjuk kissé összeráncolta a homlokát. – “Nem vagyunk már gyerekek, tudjuk, mit akarunk.”
Ekkor belépett a nappaliba egy nő, és Borbála rögtön látta, hogy Katinak igaza volt. Szilágyi Evi legfeljebb harmincöt évesnek tűnt, de akár fiatalabb is lehetett. Magas, karcsú, mézszínű dús hajjal élénk sminkkel. Szűk ruha és rengeteg ékszer volt rajta.
“Kislányok, ismerjétek meg! – apa felpattant a helyéről. – Ez az én Evikém. Ők pedig a lányaim, Borbála és Katalin.”
“Nagyon örülök” – Evi hosszú, lakkozott kör”Majd évek múlva, egy véletlen találkozás során, Borbála meglátta az anyakönyvi hivatal előtt, amint Evi újabb agglegény karján lógott, ugyanazzal a cukiskodó mosollyal, amit egyszer apjának szentelt.”
