Anyám három gyerekkel maradt az utcán! Apám elvette anyukám pénzét, amit a lakás eladásából kapott, és megszökött.
Egészen addig, amíg anyám 38 éves nem lett, sem ő, sem az apám nem tudtak gyereket vállalni. Az orvosok tanácstalanul tártak szét a karjukat, senki sem értette, mi lehet a gond. Egy idő után anyám már feladta, elfogadta a gyermektelenséget. Apámat ez viszont nem zavarta különösebben. Mindig csak azt mondogatta: Ne aggódj, nem számít. Láthatóan neki nem voltak fontosak a gyerekek.
Anyám már minden reményt elveszített, de újra és újra kérte az Istentől, hogy legalább egy gyereket adjon neki. Hogy az ima, vagy a véletlen hozta-e, nem tudom, de megszülettem.
Anyám örömét nem lehetett szavakkal kifejezni. De apám addigra már elfordult tőle, ideges lett, ha sírtam éjszaka. Egy évvel később világra jöttek iker öcséim. Anyám most már hangosan dicsérte az Istent, úgy érezte, végre megtapasztalja az anyaság boldogságát. És apám? A gyerekek ahogy már sejteni lehetett csak teher voltak neki. Ezért hát úgy döntött, becsapja anyámat.
Rábeszélte, hogy adjuk el a lakást, mondván, nagyobbra van szükség, hiszen hárman vagyunk testvérek. Elhitette vele, hogy a lakás árából majd veszünk egy tágasabbat, a többit hitelből megoldják. Anyám hitt neki. De amint apám kézhez kapta a pénzt közel tizenötmillió forintot , eltűnt. Még ma sem tudjuk, hova ment.
Így maradt anyám három apró gyerekkel a semmi közepén. Mit tehetett volna? Visszaköltözött a szüleihez. Így lettünk hatan két kis szobában: mi négyen, a nagymamám és a nagyapám. Anyám teljesen elvesztette a bizalmát a férfiakban és a kapcsolatokban. Lassan kezdett el újra dolgozni, hiszen három gyereket etetni és felnevelni nem játék.
Ez lett az életünk. Néhány év múlva elhunyt a nagymamám, majd a nagyapám is. Így nagyobb lett a hely és másképp kezdtek telni a napok. Egy nyári délután anyukám elvitt bennünket a Városligetbe. A játszótéren egy korabeli férfi ült a padon, néha ránk mosolygott. Aztán egyik nap odajött hozzá, beszélgetni kezdtek. Anyám először elutasította, de újra meg újra találkoztak, míg végül anyám megadta a telefonszámát. Elkezdték egymást megismerni, többször is találkoztak.
Két hónap sem telt el, amikor már egy háromszobás, tágas budapesti lakásban éltünk Ádámmal. Ő lett a nevelőapánk. Egyszerűen kimondhatatlan, mennyivel boldogabbak lettünk vele. Ádám pótolta az apánkat együtt nevettünk a sikereken, sírtunk a csalódásokon. Ma már felnőttek vagyunk, és Ádámot apának hívjuk. Mindenkinek tudnia kell: egy nő gyerekekkel nem teher. Mindig van esély boldogságra. Az apám elhagyott bennünket, de Ádám mint igazi magyar férfi magához ölelt minket, családot adott, és boldoggá tett.
