Anyósom maga sem tudja, mit akar: hiányzunk neki vagy nem bír minket elviselni?

Azt hiszem, az anyósom maga sem tudja, mit akar: hiányol minket, vagy ki nem állhat minket.

Az előző szabadságot biztosan sokáig emlékezetesen fogom tartani. Nem azért, mert annyira csodás vagy kalandos lett volna, hanem mert az első része – az anyósomhoz látogatás – igazán próbára tette a türelmünket. Ő Székesfehérváron él, mi pedig Budapest közelében, és az esküvő óta csak egyszer találkoztunk – amikor kijöttem a kórházból a gyerekkel. A férjem néha átugrott hozzá születésnapjára, de mindig csak egy napra, éjszakázni soha. Most már világos, miért.

Az anyósom két szobás lakása alig fért el a hármuknak: neki, a férjem mostohaapjának és annak első házasságából származó felnőtt lányának. Korábban mindig azt mondta, szívesen megszállásolná minket, de nincs hely. Közben minden telefonhívásban megesküdött, mennyire hiányolja a kislányunkat, mennyire sajnálja, hogy nem vagyunk közel. A férjem egyszer javasolta, hogy szálljunk meg egy szállodában – erre az anyós felháborodott, hogy az “még mit nem” és ő nem engedi, hogy “ki tudja hol” aludjunk.

Pár év múlva a mostohaapa lánya Pestre költözött, felszabadítva a szobát, és az anyós mindenáton hívni kezdett minket. Azt mondta: “Most már biztosan eljöhettek, csak szeretném látni Kincsőt, nem bírok megválni tőle!” Sokáig egyeztettük a szabadságokat, vártuk a megfelelő alkalmat, és végül útnak indultunk, remélve egy meghitt fogadtatást. És hozzá kell tennem: az első két óra tényleg olyan volt. Az anyós rávetette magát az unokájára, ölelgette, kérdezgette, serényen főzött… de ez a boldogság pontosan két óráig tartott. Aztán mintha kicserélték volna.

Az ebédnél elkezdődtek a megjegyzések: csörög a kanál, a gyerek túl hangosan kér még, térddel nyomkodja a konyhasarok bútorszövetét. Először arra gondoltam, talán rosszul van, nyomása van, vagy fáj a feje. De sajnos semmi baj nem volt vele. Egyszerűen csak bekapcsolt a “mindent ellenőrzök” mód.

Estére már rengeteg felüdítő tanácsot hallgattam végig: úgy pazaroljuk a vizet, mintha milliomosok lennénk, feleslegesen ég a lámpa, túl sokáig zuhanyozunk, örökké nyitogatjuk a hűtőt, és még járkálni is tilos a lakásban. Sosem sejtettem volna, hogy ilyen kényelmetlen vendégek és rendbontók vagyunk. Minden mozdulatunk irritálta.

Másnap azt javasoltam a férjemnek, fussunk el – csak sétáljunk egyet, menjünk a parkba, lélegezzünk. Csöndben, mint az egerek, kiosontunk a lakásból. Vettünk valamit az ebédhez, betértünk egy kávézóba. A visszatéréskor viszont az anyóstól azt hallottuk, hogy ő egész idő alatt szenvedett Kincső hiányában, mennyire szeretett volna vele sétálni… De persze első dolga volt megparancsolni, hogy töröljük le a cipőnket, noha száraz, forró nyár volt odakint. A férjem, próbálva enyhíteni a helyzetet, engedelmeskedett, de egy könnyű értetlen archifejezésért rögtön megkapta az anyjától: “Rend legyen a házban!”

Az ebéd halotti csendben telt. Még Kincső is csendben ült, mintha sejtené, hogy bármi szó újabb “hasznos” utasításokhoz vezetne. Próbáltam egy kis jó hangulatot vinni – javasoltam, hogy az anyós sétáljon az unokájával este, mi pedig a férjemmel moziba mehetnénk. A válasz éles volt: “Nekem most már alkalmazkodnom kell hozzátok? Azt hiszitek, nincs jobb dolgom?”

Majd’ megfulladtam. Szótlanul néztem a férjemre – ő már mindent megértett. Vacsora után leültünk és úgy döntöttünk, hamarabb távozunk. A férjem csak annyit szólt: “Szerintem mégiscsak útban vagyunk neki.” Átváltottuk a jegyeket, maradtunk még pár napot – udvariasságból. Amikor az anyós megtudta, hogy elmegyünk, nyöszörögni kezdett: “Olyan keveset lehettem az unokámmal…” Nem emlékeztettem vissza, hogy eddig is csak mi kezdeményeztünk minden találkozót, ő soha.

A távozás napján jött a fő attrakció. Az anyós tragikus hősnőként barangolt a lakásban, olyan mély sóhajokat fújt, mintha leromboltuk volna az egész házat. Kiderült, hogy valójában az zavarja, hogy utánunk ki kell mosnia az ágyneműt. Ez már túlzás volt. Nyugodtan megjegyeztem, hogy fizethetem a tisztítót, vagy veszek új szettet. Erre megvetően összecsikorgatta a száját: “Hát majd valahogy megoldom!”

A búcsúzás rideg és hivatalos volt. Érzelem nélkül, könnyek nélkül. De amikor már a vonaton ültünk, hirtelen felhívott… És zokogva mondta: “Annyira hiányoztok… Mikor jöttök újra?…”

Mélyet lélegzettem, és nem válaszoltam. Mert ha vissza is megyünk, akkor nem”Egyszer majd talán meglátogatjuk újra, de legközelebb biztosan szállodában szállunk meg.”

Rate article
News 24 Justall
Anyósom maga sem tudja, mit akar: hiányzunk neki vagy nem bír minket elviselni?