„Anya, ő azt akarja, hogy megfőzzem neki… Azt mondja, minden rendes nő erre képes… Én nem vagyok elég jó? Tanítsd meg nekem… Ha mások tudják, nekem is mennie kell…” Még most is alig hiszem el, hogy az unokahúgom feleség lett, csakis az édesanyja miatt. Amikor Alina kicsi volt, a nővérem nem engedte oviba, tinédzserként nem járhatott el sehova, mindig csak otthon ült, szinte remetévé vált. Ha épp nálunk tanult az egyetemen, az anyja mindig figyelte, hogy 6-ra hazaérjen. Még huszonévesen is, fél nyolckor hívta, ordított vele, hogy miért nincs még otthon. Ez egyszerűen nevetséges volt. Alina a második évben ismerkedett össze a jövendőbeli férjével – együtt tanultak a könyvtárban, a fiú két évvel idősebb volt, jegyzeteket adott neki, segített, és mire észbe kapott, fülig beleszeretett, majd randizni kezdtek. Akkor kezdett el a lány tényleg lázadni az anyja szabályai ellen. Az unokahúgom végül férjhez ment, az anyja pedig végre engedte neki, hogy új életet kezdjen. Most mesélek egy történetet, ami nemrég esett meg. A nővéremnél ültem, mikor Alina hívott, a hangja valahol a sírás és a nevetés között remegett, alig lehetett érteni: – Anya, ő azt akarja, hogy megfőzzem neki… Azt mondja, minden rendes nő erre képes… Én nem vagyok elég jó? Tanítsd meg nekem… Ha mások tudják, nekem is mennie kell… Ezen a ponton a nővérem arca szinte azonnal megváltozott, próbálta megnyugtatni a lányát, és megkérdezte, mit csinálnak a jó feleségek. – Levest, anya – mondta Alina, mire hatalmasat nevettünk, – Ne nevessetek ki! Nem tanítottad meg, hogy kell, csak recepteket találtam a neten, de nem sikerül finomat főzni! Gyorsan elmagyaráztuk neki lépésről lépésre, hogy kell levest főzni, egymás szavába vágva nevettünk is közben. Este felhívott az unokahúgom, hálásan megköszönte a segítséget, a férje pedig megdicsérte a levest – és Alina azt mondta, most már tényleg igazi nőnek érzi magát!

Anya, azt akarja, hogy megcsináljam neki… Azt mondja, minden rendes asszony képes erre… Hát én nem vagyok jó? Tanítsd meg nekem… Ha mások tudják, én is megtanulhatom…”

Még mindig teljesen felfoghatatlan számomra, hogy az unokahúgom férjet fogott mindezt csak az édesanyjának köszönhetően.

Amikor Ilonka még csöpp volt, a nővérem nem engedte óvodába, később, kamaszként sem járt sehova otthon maradt állandóan, elvonult, mint egy remete. Amikor Pécsett járt egyetemre, az anyja mindenáron ügyelt rá, hogy hat óra előtt hazaérjen. Huszonéves volt már, de fél nyolckor hívogatta az anyja, kiabált vele, hogy hol van még mindig. Nevetséges volt ez az egész, mintha szürreális rémálomban ragadtak volna.

Ilonka a második egyetemi évében ismerte meg a leendő férjét a könyvtárban bújták együtt a jegyzeteket, a fiú két évvel idősebb volt, megosztotta vele a füzetét, segített neki, aztán valahogy úgy történt, hogy titokban egymásba szerettek, majd egymás kezét is megfogták. Ekkor kezdte el Ilonka sorra áthágni anyja minden szabályát, mintha csak egy tükörlabirintusból keresné a kivezető utat.

Hamarosan összeházasodtak, az anyja tétován engedélyezte neki, hogy új életet kezdjen vagy inkább álmodjon magának egy újat.

Most jön a furcsa rész, amely velem is megtörtént. A nővéremnél ültem éppen, amikor Ilonka felhívott, hangjában egyszerre volt sírás és nevetés, mintha egyszerre biciklizett és úszott volna, a mondatok összefolytak:

Anyu, azt mondja, hogy főzzem meg neki… Azt mondja, minden jó feleség tudja… Akkor én nem vagyok jó? Tanítsd meg… Ha mások is, én is tudhatom…

A nővérem arca azonmód elváltozott, mintha hirtelen áttetszővé vált volna, kérte a lányát, nyugodjon meg, s fejtse ki, vajon mire gondol, mit tud minden jó asszony.

Levest, anyu suttogta Ilonka, mire hangosan felnevettünk, mintha az egész szoba nevettető virslikké változott volna.

Ne nevessetek ki! mondta Ilonka. Sose tanítottátok meg, hogy kell levest főzni; próbálkoztam a világhálón is, de mind rossz ízű lett!

Mi, a nővéremmel, álomszerű sorrendben, komikus összeakadásokkal, lépésről lépésre elmagyaráztuk neki, hogyan varázsoljon levest, közben pedig annyit kacagtunk, mintha mindketten lila uborkák lennénk egy hatalmas fazékban.

Este Ilonka újra telefonált, köszönetet mondott, mondta, hogy a férje megdicsérte a főztjét, szerinte is csodálatos lett, s most már ő is igazi asszonynak érzi magát végre, mintha csak egy álom másik oldalán ébredt volna fel.

Rate article
News 24 Justall
„Anya, ő azt akarja, hogy megfőzzem neki… Azt mondja, minden rendes nő erre képes… Én nem vagyok elég jó? Tanítsd meg nekem… Ha mások tudják, nekem is mennie kell…” Még most is alig hiszem el, hogy az unokahúgom feleség lett, csakis az édesanyja miatt. Amikor Alina kicsi volt, a nővérem nem engedte oviba, tinédzserként nem járhatott el sehova, mindig csak otthon ült, szinte remetévé vált. Ha épp nálunk tanult az egyetemen, az anyja mindig figyelte, hogy 6-ra hazaérjen. Még huszonévesen is, fél nyolckor hívta, ordított vele, hogy miért nincs még otthon. Ez egyszerűen nevetséges volt. Alina a második évben ismerkedett össze a jövendőbeli férjével – együtt tanultak a könyvtárban, a fiú két évvel idősebb volt, jegyzeteket adott neki, segített, és mire észbe kapott, fülig beleszeretett, majd randizni kezdtek. Akkor kezdett el a lány tényleg lázadni az anyja szabályai ellen. Az unokahúgom végül férjhez ment, az anyja pedig végre engedte neki, hogy új életet kezdjen. Most mesélek egy történetet, ami nemrég esett meg. A nővéremnél ültem, mikor Alina hívott, a hangja valahol a sírás és a nevetés között remegett, alig lehetett érteni: – Anya, ő azt akarja, hogy megfőzzem neki… Azt mondja, minden rendes nő erre képes… Én nem vagyok elég jó? Tanítsd meg nekem… Ha mások tudják, nekem is mennie kell… Ezen a ponton a nővérem arca szinte azonnal megváltozott, próbálta megnyugtatni a lányát, és megkérdezte, mit csinálnak a jó feleségek. – Levest, anya – mondta Alina, mire hatalmasat nevettünk, – Ne nevessetek ki! Nem tanítottad meg, hogy kell, csak recepteket találtam a neten, de nem sikerül finomat főzni! Gyorsan elmagyaráztuk neki lépésről lépésre, hogy kell levest főzni, egymás szavába vágva nevettünk is közben. Este felhívott az unokahúgom, hálásan megköszönte a segítséget, a férje pedig megdicsérte a levest – és Alina azt mondta, most már tényleg igazi nőnek érzi magát!