— Anya, ne menj hozzá!
— Anya, Márk azt javasolta, hogy közösen költözzünk össze — kezdte óvatosan Zsófi a vacsora után.
— És hol laktok? — kérdezte az anyja, egy pillanatnyi szünet után.
— Van egy saját lakása. Az apja vette neki, amikor felvették az egyetemre.
— Nem túl korai? Még egy év van a diplomaig. És ha teherbe esel? — Az anyja kikapcsolta a csapot, letörölte kezeit egy törülközővel, és Zsófi felé fordult.
— Tudom, egyedül neveltél fel, félsz, hogy megismétlem a hibádat, hogy egyedül maradsz… — Zsófi nem értette, vajon anyja ellenzi-e vagy sem.
— Elég nagy vagy ahhoz, hogy felelősséget vállalj a tetteidért. Értem én, miért aggódsz, de ne törődj velem. Van valakim.
— Sejtettem. Miért nem beszéltél róla soha? Miért nem mutattad be? — kérdezte kíváncsian Zsófi.
— Nem tudom. — Az anyja lehajtotta a fejét. — Féltem, talán. Az a helyzet, hogy fiatalabb nálam. — Felnézett Zsófira.
— Na és? Manapság ez divat. Akkor nincs kifogásod? — Zsófi felugrott, és átölelte az anyját.
Az első időszakban minden nap hívta, gyakran beugrott hozzá. A kulcsa még megvolt a lakáshoz, de most már becsöngetett. Egy szép napon egy jóképű fiatalember nyitott ajtót. A szűk póló kiemelte kidolgozott izmait.
— A lányod jött — mondta, és hatalmas, fehér mosollyal vigyorgott.
— A lányom, de nem a tied — morgott Zsófi, és belépett.
Az anyja épp vacsorát készített. Szebb lett, másként öltözött. Régen otthon kényelmes köntösökben járt, most fehér edzőnadrágban és egy rövid, rózsaszín pólóban állt a tűzhely mellett.
— Dávid, beszélnünk kell — szólt az anyja, amikor a férfi belépett a konyhába.
— Értem. Beszélgessetek, kislányok — mosolygott újra, fekete szeme csillogva.
— Anya, ő legalább tizenöt évvel fiatalabb nálad. Persze, jól nézel ki, de a különbség mégis feltűnő — suttogta Zsófi, amikor Dávid kilépett.
— Na és? Magad mondtad, hogy manapság ez divat — mosolygott az anyja.
Zsófi nem ismerte fel. Mindig tartózkodó, most állandóan hülyén mosolygott. És a szemei… mintha megbolondultak volna. És ez a tini ruha…
— Értem. Ezért nem mutattad be? És mi lesz ezután? Ne mondd, hogy hozzámenni akarsz — szólt zavartan Zsófi.
— És ha mégis? Ellened van?
Zsófi már kinyitotta a száját, de az anyja előzte meg.
— Még nem beszéltünk róla. Soha életemben nem éreztem ilyet. Mintha szárnyak nőttek volna a hátamon. Olyan boldog vagyok! — A mosolya bűntudatot árult el. — Nálad hogy megy? Márkkal nem veszeksz?
— Nem veszekszünk. Anya, mennem kell, biztos már keres.
Zsófi lehangoltan indult haza. Úgy érezte, felesleges az anyja lakásában.
— Mi történt? — kérdezte Márk, amikor Zsófi hazaért.
— Képzeld, anyám szerelmes lett — mondta Zsófi, míg levetkőzött.
— És? Még fiatal. Vagy túl öreg neki? Csúnya? Volt rab? Akkor nem értem, mi a bajod. Látom. Nem egyedül van, ez jó — vállat vont Márk.
Zsófi úgy nézett Márkra, mint egy árulóra.
— Dávid majdnem a korosztályod. És úgy néz ki, mint egy Hollywood-sztár. Anyámnál egyértelmű — fiatal, jóképű. De ő? Csak kihasználja. Nem hiszem el, hogy szereti — forrt ki Zsófi.
— A szerelem vak… Vagy talán irigy vagy? Tetszik neked? Vigyázz, mert féltékeny vagyok. Párbajra hívom, és megölöm — tréfálkozott Márk.
Zsófi forgatta a szemét.
— Mindig hülyét pofázol. Nem irigykedek. Csak nem értem, mit akar egy felnőtt nőtől. Körülött— De a múlt hónapban történt események után Zsófi végre megértette, hogy a szerelem nem korhoz kötött, és néha a legváratlanabb helyekre rejtőzik.
