Anya, mosolyogj! Arinának sosem tetszett, amikor a szomszédasszonyok átjöttek hozzájuk, és kérték az édesanyját, hogy énekeljen egy dalt. – Anna, énekelj, olyan szép a hangod, és milyen jól táncolsz! – mondták a szomszédok, mire anya rákezdett, a többiek pedig bekapcsolódtak, sőt, néha együtt táncoltak az udvaron. Akkoriban Arina a szüleivel és öccsével, Antossal élt egy kis faluban, saját házukban. Az anyja mindig vidám és barátságos volt, amikor a szomszédok elmentek, így búcsúzott: „Jöjjetek máskor is, jó volt együtt.” A vendégek ígérték, visszajönnek. De Arinának valamiért nem tetszett, ha az anyja énekelt és táncolt, sőt, szégyellte is magát emiatt. Ötödik osztályos volt, egyszer ki is mondta: – Anya, kérlek ne énekelj, ne táncolj… Szégyellem magam – de persze maga sem tudta, pontosan miért. Még most, felnőttként, anyaként sem tudja megmagyarázni. Anna csak ennyit mondott: – Arinka, ne szégyellj engem, ha énekelek, inkább örülj neki! Egy életen át amúgy sem fogok már énekelni és táncolni, amíg fiatal vagyok, most lehet… Akkor Arina még el sem tudta képzelni, hogy az élet nem mindig csak vidámságból áll. Hatodikban, amikor a testvére második osztályos volt, apjuk elment tőlük. Összepakolta a holmiját és örökre távozott. Arina akkor még nem tudta, mi történt köztük. Később, kamasz fejjel, egyszer rákérdezett: – Anyu, miért ment el apa? – Majd megtudod, ha nagy leszel – felelte az anyja. Anna nem tudta még elmondani, hogy egyszer váratlanul, munka után hazaérve – amikor pénztáltcát felejtett otthon – a férjét egy másik nővel, Verával találta ott, aki a közelben lakott. Arina és Antos akkor iskolában voltak. Anna döbbenten látta a jelenetet a hálóban, Vili és Vera mosolyogtak rá, mintha ő lenne az, aki rosszkor jött… Amikor este a férje hazajött, veszekedés tört ki, a gyerekek kint játszottak, semmit nem hallottak. – Vidd a cuccaid, összepakoltam mindent, és menj. Sosem bocsátom meg a hűtlenségedet. Vili tudta, hogy a felesége nem fogja megbocsátani, de próbált békülni. – Anna, hát csak egy kis botlás volt, felejtsük el. Ott vannak a gyerekek is. – Azt mondtam: menj – felelte a felesége, és kiment az udvarra. Vili csendben elment, Anna a ház sarkánál állt, könnyekkel a szemében nézte, ahogy távozik. Tudta, valahogy majd csak boldogulnak a gyerekekkel, de a megbocsátás szóba sem jöhetett. Ettől kezdve Anna egyedül maradt a két gyerekkel. Tudta, nehéz lesz, de hogy ennyire nehéz, csak később tapasztalta meg. Két helyen dolgozott: napközben takarított, éjszakánként a pékségben. Állandó fáradtság volt az arcán, mosoly már alig jelent meg rajta. Bár apa elköltözött, Arina és Antos továbbra is látták néha – hiszen négy házzal odébb lakott. Vera fiának Antos volt az osztálytársa. Anna nem tiltotta a gyerekeket attól, hogy az apjukhoz menjenek. Játszani mehettek, de enni mindig hazatértek. Vera sosem kínálta őket étellel, de játszani szívesen fogadta őket. Néha Vera fia is velük jött haza, a szomszédok csak csóválták a fejüket. Anna mégis mindnyájukat megetette, sosem tett különbséget. Arina azonban soha többet nem látta édesanyját mosolyogni. Kedves és gondoskodó volt, de bezárkózott önmagába. Iskolából hazafelé Arina gyakran vágyott rá, hogy anyja vele beszélgessen, ezért próbált élményeket mesélni. – Anyu, képzeld, ma Gergő behozta a kiscicáját az osztályba, és a cica még az órán is nyávogott. A tanárunk nem értette mi ez a hang, Gergőt leszidta, de mi árulkodtunk: nála van a cica a táskában! Tanárnéni kiküldte Gergőt, és behívta az anyukáját is. – Értem, hm… – mondta anya. Arina látta, hogy semmi nem tudja felvidítani a mamáját, esténként olykor hallotta, hogy anyja sír és hosszan bámulja az ablakon át az utcát. Felnőve értette csak meg: – Biztosan nagyon kimerült volt, hiszen két munkahelyen dolgozott és éjszaka alig aludt. Még vitaminokat sem szedett soha, de miattunk, Antosszal mindent megtett. Mindig rendesen, tisztán és vasaltan jártunk – emlékezett vissza Arina. Akkoriban gyakran kérlelte: – Anyu, mosolyogj rám, már nagyon régen nem láttam a mosolyodat! Anna nagyon szerette gyermekeit, csak másképp mutatta ki. Nem volt az az ölelgetős anyuka – ritkábban dicsérte őket, inkább csendben gondoskodott róluk, finomakat főzött nekik, a ház mindig rendben volt. Amikor a haját fonta Arinának, különös gyengédséggel simogatta meg a fejét, még ha vállai le is voltak eresztve a fáradtságtól. Annának hamar kihullottak a fogai, kihúzatta, de sosem csináltatott újat. Érettségi után Arina nem is gondolt továbbtanulásra – nem akarta egyedül hagyni az anyját, pénzük sem volt a kollégiumra vagy az utazásra. Egy közeli boltban lett eladó, így segíteni tudott anyjának, főleg, hogy Antos nőtt, mindig új ruhát, cipőt igényelt. Egyszer csak Mihály tért be a boltba; nem falu-beli volt, hanem egy közeli községből. Arina megtetszett neki, bár kilenc évvel idősebb volt. – Mi a neved, szépségem? – kérdezte mosolyogva. – Új vagy itt? Én még nem láttalak, bár gyakran erre jártam. – Arina, sose láttalak még én sem – válaszolt a lány. – Azért, mert nem idevalósi vagyok, hanem nyolc kilométerre innen élek. Mihálynak hívnak. Így ismerkedtek meg. Mihály innentől gyakran jött Arináért kocsival, este várta a bolt előtt, sétáltak, beszélgettek. Sőt, egyszer elvitte Arinát magukhoz is. Ott élt az anyjával, aki már beteges volt, Mihály pedig már elvált a feleségétől, aki a közeli városba költözött a lányukkal – nem akart a beteg anyóssal foglalkozni. A ház szép volt, a gazdaság nagy. Mihály bőkezűen vendégül látta: hús, tejföl, csokoládé, mindenből bőven. Arinának nagyon tetszett ott. Az anyja bent feküdt. – Arina, házasodjunk össze – kérte egy este Mihály. – Nagyon beléd szerettem, de fontos tudnod, édesanyámat gondozni kell majd, de mindenben segítek! Arina örült a kérésnek, bár nem mutatta ki. Egyáltalán nem zavarta, hogy a beteg anyósra kell vigyáznia. Mihály izgatottan várta a választ. – „Legalább végre ehetek annyi húst és tejfölt, amennyit akarok”– gondolta magában. Hangosan csak ezt mondta: – Jó, legyen, hozzád megyek – aminek Mihály igazán örült. – Arinka, én nagyon szeretlek, reméltem, hogy igent mondasz, pedig kicsit féltem, mit keresne egy fiatal lány nálam, egy elvált férfinál… Megígérem, mindig jó leszek hozzád, boldog életünk lesz. Esküvő után Arina Mihályhoz költözött a faluba. Igazából nem is akart már otthon lakni, Antos is már középiskolába járt a városban, hétvégén és szünetekben járt haza. Teltek az évek. Arina tényleg boldogan élt a férjével. Két fiuk is született, egymás után. Arina nem ment el dolgozni, a ház körüli munka, a gyerekek, a gazdaság kitöltötték minden idejét. Az anyós két év múlva meghalt, de a nagy gazdaság sok dolgot jelentett. Mihály dolgozott ugyan, de otthon mindenben segített, még korholta is Arinát, hogy ne cipeljen nehéz vödröt. – Az én dolgom, hogy etessem a disznót, te csak fejjed a tehenet és etesd meg a csirkéket, kacsákat – mondta mindig vidáman. Arina tudta, hogy Mihály szereti őt, és a gyerekekért él, bőkezű és figyelmes férj. Bőséggel adományozta a saját termést az anyósának is. – Arina, vigyünk anyádnak húst, tejfölt, tejet. Neki mindenért fizetnie kellene, mi meg ingyen adjuk – kérte gyakran Mihály. Anna minden ajándékot hálásan elfogadott, de a mosoly az arcára sosem tért vissza. Még az unokáival is komoly maradt. Arináék gyakran látogatták, mert sajnálták őt és szerették volna újra örülni látni. – Arinka, menjünk el együtt a plébánoshoz, hátha ad valami jó tanácsot – javasolta egyszer Mihály. Arina örömmel fogadta ezt. A pap imádkozott Annáért, azt mondta: – Kérd a Jóistent, hogy anyukád találjon egy derék embert maga mellé! – Arina buzgón imádkozott ezért. Egy nap Anna megkérte lányát: – Arinka, tudnál kölcsön adni egy kis pénzt? Szeretném megcsináltatni a fogaimat. – Jaj, anyukám, persze, minden vizsgálatot kifizetek neked! – örvendezett Arina, habár tudta, a mama úgyis vissza akarja majd adni. Anna meg is ígérte, hogy visszafizeti. Néhány hétig ritkán tudott hozzámenni, leginkább telefonon beszéltek. A férje épp a nagybátyjának, Károlynak segített a költözésben: a bácsi válás után egyedül maradt, a gyerekek már nagyok, a feleség elküldte otthonról. Károly most vett egy rendes házat a falujukban, Mihály pedig segített neki mindenben. Néhányszor Arina is elkísérte a férjét, amikor vittek ezt-azt a bácsinak. Egy napon Mihály hazajött, és ezt mondta: – Figyelj csak, szerintem Károly bácsi házasodni készül. Minap, amikor benéztem hozzá, telefonált, és a beszédből rájöttem… – Hát akkor jól is teszi – felelte Arina – Egy magányos házban jobb lesz társsal, főleg ilyen rendes helyen. Rövidesen Károly bácsi maga jött hozzájuk. – Szeretnélek titeket meghívni hozzánk. Találkoztam az első szerelmemmel, együtt jártunk a suliba. Holnap megérkezik, két nap múlva várlak benneteket! Két nap múlva Arina és Mihály ajándékokkal érkeztek Károly bácsihoz. Mikor Arina belépett a házba, alig hitt a szemének: az édesanyja állt előtte, kicsit zavarban, de boldogan mosolygott! Anna szemmel láthatóan megfiatalodott, ragyogott. – Anyukám! – kiáltotta Arina – Annyira örülök neked… De miért nem szóltál? – Nem akartam előre mondani. Mi van, ha mégsem lesz belőle semmi… – Károly bácsi, te meg miért nem szóltál? – Féltem, hogy Anna esetleg meggondolja magát… De most már boldogok vagyunk! Mihály és Arina nagyon örültek, hogy végre Anna is megtalálta párját – boldogan ragyogott, mosolyogva. Köszönöm, hogy elolvastad a történetünket, a támogatásod és feliratkozásod sokat jelent! Minden jót kívánok az életben!

Anya, mosolyogj

Réka sosem szerette, amikor a szomszédasszonyok átjöttek hozzánk, hogy anyámat énekelni kérjék.

Zsuzsa, énekelj már, olyan szép a hangod, s milyen jól táncolsz is biztatták, anya énekelni kezdett, a szomszédasszonyok beszálltak, néha mind együtt táncoltak az udvaron.

Abban az időben Réka a szüleivel lakott egy magyar faluban, saját házban, volt egy öccse is, Bálint. Anyjuk mindig vidám és barátságos volt, a szomszédasszonyokat mindig kedvesen búcsúztatta:

Jöjjetek jövő héten is, olyan jót beszélgettünk, ígérték is.

Réka nem szerette, hogy anyja énekelt és táncolt, szégyellte is kicsit, maga sem értette miért. Akkoriban ötödikes volt, egyszer csak kibökte:

Anya, ne énekelj és ne táncolj, kérlek szégyellem, igazából maga sem tudta pontosan, miért.

Még most, felnőttként, anyaként sem tudja megmagyarázni, miért érezte így. De Zsuzsa ezt mondta neki:

Rékám, ne szégyelld, ha éneklek, inkább örülj neki. Nem fogok egész életemben énekelni-táncolni, amíg fiatal vagyok, addig

Akkor Réka nem gondolt bele, hogy az élet nem mindig vidám.

Amikor Réka hatodikba járt, öccse, Bálint másodikba, az édesapjuk elment tőlük. Összepakolt, elköltözött, örökre. Réka nem tudta, mi történt szülei közt, kamaszkorában rákérdezett:

Anya, miért ment el apa?

Majd megtudod, ha felnőtt leszel, felelte anya.

Zsuzsa akkor még nem tudta elmondani lányának, hogy rajtakapta férjét Andrást idegen nővel, Ágnessel, aki a közelben lakott. Réka és Bálint iskolában voltak, ő munka után hazaugrott, otthon felejtett 2000 forintot.

Az ajtó nyitva, meglepődött, hiszen a férje ilyenkor dolgozott, még csak délelőtt volt. Belépett, és látta, amit látni nem akart: a férjét Ágnessel. Meglepte őket, András és Ágnes csak bámultak rá, mintha ők lennének meglepve.

Este, mikor András hazaért, veszekedés tört ki, a gyerekek játszottak, nem hallottak semmit.

Fogd a cuccaid, összepakoltam neked a hálóban, és menj el. Sosem bocsátok meg, hogy így elárultál.

András tudta, hogy a felesége komolyan gondolja, de próbált beszélni vele.

Zsuzsi, hibáztam, felejtsük el, gyerekeink vannak

Azt mondtam, menj el, szakította félbe, majd kiment az udvarra.

András elvitte a holmiját, Zsuzsa a ház sarkánál nézte titokban. Még látni sem akarta többet, olyan mélyen megbántotta a férje hűtlensége.

Megoldjuk valahogy a gyerekekkel gondolta, miközben sírt. Nem bocsátom meg.

Nem is bocsátotta. Egyedül maradt két gyerekkel. Tudta, nehéz lesz, de hogy ilyen nehéz, azt csak később érzékelte igazán. Két állásban is dolgoznia kellett: nappal takarított, éjjel pékségben dolgozott. Alig aludt, nevetés nyoma sem volt már rajta.

Bár az apa elköltözött, Réka és Bálint kapcsolatban maradtak vele, hisz csak négy házzal arrébb laktak. Ágnesnek is volt hasonló korú fia, mint Bálint, egy osztályba is jártak. Anyjuk nem tiltotta meg, hogy apjukkal találkozzanak, gyakran átlátogattak. Otthon már nem ettek, ahhoz mindig haza kellett jönniük. Ágnes csak játszani engedte őket.

Néha Ágnes fia velük ment haza, a szomszédok furcsán nézték. Zsuzsa mindnyájukat megetette, sosem haragudott a mostohafiára, de Réka sosem látta többé nevetni anyját. Kedves, gondoskodó lett, de magába zárkózott.

Réka gyakran szeretett volna beszélgetni anyjával, így hazatérve mindig elmesélte iskolai történéseit.

Anya, képzeld, Peti behozott az órára egy kiscicát, és az egész órán nyávogott. A tanárnő nem értette, ki nyávog, Petit meg le is szidta, azt hitte, ő csinálja. Végül mondtuk, hogy Peti táskájában cica van, így kitessékelte az óráról, s be is hívatta a szüleit.

Aha, értem mondta csak anya.

Réka látta, hogy semmi sem deríti jókedvre anyját, s gyakran hallotta éjjelente sírni. Hosszasan álldogált az ablaknál, kifelé meredve. Felnőttként értette meg igazán:

Biztos nagyon kimerült, hisz két helyen dolgozott, éjjel sem pihent. S talán a vitaminok is hiányoztak. De mindent megtett értem és Bálintért. Mindig rendesen, tisztán jártunk, ruháink vasaltak, idézte sokszor vissza.

Akkoriban csak ezt mondta gyakran:

Anya, mosolyogj, rég nem láttam a mosolyod.

Zsuzsa szerette a gyerekeit, bár nem mindig ölelte át őket, de időnként megdicsérte, ha jól tanultak, s nem okoztak gondot. Finomat főzött, rend és tisztaság volt otthon.

Réka a szeretetet akkor érezte, mikor anya fonta a haját. Gyengéden simogatta közben, szomorú szemmel, megereszkedett vállakkal. Zsuzsa fogai korán romlani kezdtek, kihúzatta őket, de nem pótolta.

Érettségi után Réka nem is gondolt továbbtanulásra, nem akarta anyját magára hagyni, tudta, mennyire nehéz az élet. A falu boltjába állt eladónak, hogy segíthessen, hisz Bálint is gyorsan nőtt, kellett új ruha, cipő.

Egyszer csak egy vásárló, Gábor lépett be, ismeretlenül, másik faluból. Réka megtetszett neki, bár kilenc évvel idősebb volt nála.

Hogy hívnak, szépségem, mosolygott. Nem láttalak itt még, mikor erre jöttem.

Réka. Én sem láttam még magát.

Nyolc kilométerre innen lakom. Gábor vagyok.

Így ismerkedtek meg. Gábor többször átjött autóval, munka után várta Rékát, sétáltak, autóztak, egyszer el is vitte az anyjához bemutatni. Egy nagy házban laktak, gazdálkodtak is. Az édesanyja nagyon beteg, a volt feleségétől elvált, ő a városba költözött lányukkal, nem vállalta az anyósa ápolását.

Gábornak nagy gazdasága, jó háza volt. Bőven volt tejföl meg házi hús, édesség, Rékának tetszett ott lenni. Az anyós feküdt a szobájában.

Réka, házasodjunk össze! javasolta egyszer Gábor. Nagyon megkedveltelek. De elmondom, édesanyámat ápolni kell, én is segítek.

Réka örült, de nem mutatta ki. Az anyós ápolása nem zavarta.

Legalább ehetek húsfélét, tejfölt, annyi csak kell, gondolta magában, Hangosan: Jól van, legyen, mondta. Gábor boldog volt.

Réka, úgy örülök, szeretlek Azt hittem, hogy fiatal lányként nem fogsz igent mondani nekem, elvált, idősebb embernek. De nem foglak bántani sosem.

A házasságkötés után Réka Gáborhoz költözött a faluba. Igazából már nem vágyott otthon maradni. Bálint is felnőtt, már a városban tanult autószerelőnek, csak hétvégente járt haza.

Eltelt néhány év, Réka tényleg boldog volt a férjével. Közben két fiúk is született egymás után. Nem dolgozott, otthon akadt bőven munka a gyerekeknél, sajnos az anyós elhunyt két év közös élet után. A gazdaság nagy volt, sok dolgot kívánt. Gábor dolgozott, de legtöbbször a ház körül is ő csinált mindent. Néha így szólt Rékához:

Ne cipekedj, majd én elintézem. A te dolgod a fejést, a tyúkok-etetés, a disznót majd én etetem!

Réka tudta, a férje igazán szereti és óvja, a gyerekeket nagyon szereti. Réka mindenhez értett, Gábor bőkezű férj volt.

Réka, vigyünk anyósnak is haza húst, tejfölt, tejet! Neki mindenért fizetni kell, de nálunk minden házi.

Zsuzsa mindent hálásan elfogadott, mégsem nevetett soha. Akkor sem, amikor az unokákkal játszott, mindig komoly maradt. Gyakran jártak hozzá, Rékának mindig fájt látni, hogy anyja mennyire nem leli örömét semmiben.

Réka, talán beszélnél tisztelendő atyával a templomban, hadd tanácsoljon valamit ajánlotta Gábor, és Réka rá is vette magát.

A tisztelendő ígérte, hogy imádkozik Zsuzsáért, s azt mondta:

Kérd az Istentől, hogy anyád jóemberrel találkozzon.

Réka is imádkozott, kérte Istent.

Egyszer Zsuzsa azt kérte lányától:

Kislányom, nem adnál kölcsön pénzt? Fogorvoshoz megyek, fogakat csináltatni.

Anyukám, örömmel fizetek mindent, mondta Réka, bár tudta, anyja úgyis vissza akarja adni.

Átadta a hiányzó tízezer forintot, de anya ígérte, visszaadja. Eltelt néhány hét, Réka épp nem volt otthon anyjánál, telefonon beszéltek. Férje épp az unokatestvérénél, Lacinál segített, aki elköltözött a városból a faluba. Nála sem alakult jól a házasság, gyerekei felnőttek, felesége elküldte. Gábor segített az adásvételi papírokkal; Laci a szomszéd faluban vett takaros házat.

Gábor néha átjárt Lacihoz, Réka is kétszer ment vele. Egyik nap Gábor így jött haza:

Képzeld, szerintem Laci nősülni akar. Amikor ott voltam, telefonon beszélt, s a beszélgetésből is kiderült

Csak jól teszi, mondta Réka, Fiatal még, s ilyen házban jó, ha gazdasszony van.

Néhány nap múlva Laci átjött hozzájuk.

Meghívlak titeket vendégségbe. Találkoztam az első szerelmemmel, együtt jártunk suliba. Holnap átjön hozzám, holnapután jöjjetek el.

Másnap Réka és Gábor ajándékkal indultak Laciékhoz. Amikor Réka belépett a házba, nem hitt a szemének: anyja állt előtte, meglepetten, de boldogan mosolyogva. Zsuzsa megszépült, Réka látta, mennyire megváltozott.

Anya! De örülök Miért nem mondtad?

Nem akartam előre elárulni, hátha nem sikerül semmi.

Laci bácsi, te miért titkoltad?

Féltem, hogy Zsuzsa meggondolja magát Most már boldogok vagyunk.

Gábor és Réka nagyon örültek, hogy Zsuzsa és Laci egymásra találtak anyja végre újra mosolygott, egyszerűen ragyogott.

Köszönöm, hogy elolvastad, és hogy velem tartasz. Sok boldogságot!

Rate article
News 24 Justall
Anya, mosolyogj! Arinának sosem tetszett, amikor a szomszédasszonyok átjöttek hozzájuk, és kérték az édesanyját, hogy énekeljen egy dalt. – Anna, énekelj, olyan szép a hangod, és milyen jól táncolsz! – mondták a szomszédok, mire anya rákezdett, a többiek pedig bekapcsolódtak, sőt, néha együtt táncoltak az udvaron. Akkoriban Arina a szüleivel és öccsével, Antossal élt egy kis faluban, saját házukban. Az anyja mindig vidám és barátságos volt, amikor a szomszédok elmentek, így búcsúzott: „Jöjjetek máskor is, jó volt együtt.” A vendégek ígérték, visszajönnek. De Arinának valamiért nem tetszett, ha az anyja énekelt és táncolt, sőt, szégyellte is magát emiatt. Ötödik osztályos volt, egyszer ki is mondta: – Anya, kérlek ne énekelj, ne táncolj… Szégyellem magam – de persze maga sem tudta, pontosan miért. Még most, felnőttként, anyaként sem tudja megmagyarázni. Anna csak ennyit mondott: – Arinka, ne szégyellj engem, ha énekelek, inkább örülj neki! Egy életen át amúgy sem fogok már énekelni és táncolni, amíg fiatal vagyok, most lehet… Akkor Arina még el sem tudta képzelni, hogy az élet nem mindig csak vidámságból áll. Hatodikban, amikor a testvére második osztályos volt, apjuk elment tőlük. Összepakolta a holmiját és örökre távozott. Arina akkor még nem tudta, mi történt köztük. Később, kamasz fejjel, egyszer rákérdezett: – Anyu, miért ment el apa? – Majd megtudod, ha nagy leszel – felelte az anyja. Anna nem tudta még elmondani, hogy egyszer váratlanul, munka után hazaérve – amikor pénztáltcát felejtett otthon – a férjét egy másik nővel, Verával találta ott, aki a közelben lakott. Arina és Antos akkor iskolában voltak. Anna döbbenten látta a jelenetet a hálóban, Vili és Vera mosolyogtak rá, mintha ő lenne az, aki rosszkor jött… Amikor este a férje hazajött, veszekedés tört ki, a gyerekek kint játszottak, semmit nem hallottak. – Vidd a cuccaid, összepakoltam mindent, és menj. Sosem bocsátom meg a hűtlenségedet. Vili tudta, hogy a felesége nem fogja megbocsátani, de próbált békülni. – Anna, hát csak egy kis botlás volt, felejtsük el. Ott vannak a gyerekek is. – Azt mondtam: menj – felelte a felesége, és kiment az udvarra. Vili csendben elment, Anna a ház sarkánál állt, könnyekkel a szemében nézte, ahogy távozik. Tudta, valahogy majd csak boldogulnak a gyerekekkel, de a megbocsátás szóba sem jöhetett. Ettől kezdve Anna egyedül maradt a két gyerekkel. Tudta, nehéz lesz, de hogy ennyire nehéz, csak később tapasztalta meg. Két helyen dolgozott: napközben takarított, éjszakánként a pékségben. Állandó fáradtság volt az arcán, mosoly már alig jelent meg rajta. Bár apa elköltözött, Arina és Antos továbbra is látták néha – hiszen négy házzal odébb lakott. Vera fiának Antos volt az osztálytársa. Anna nem tiltotta a gyerekeket attól, hogy az apjukhoz menjenek. Játszani mehettek, de enni mindig hazatértek. Vera sosem kínálta őket étellel, de játszani szívesen fogadta őket. Néha Vera fia is velük jött haza, a szomszédok csak csóválták a fejüket. Anna mégis mindnyájukat megetette, sosem tett különbséget. Arina azonban soha többet nem látta édesanyját mosolyogni. Kedves és gondoskodó volt, de bezárkózott önmagába. Iskolából hazafelé Arina gyakran vágyott rá, hogy anyja vele beszélgessen, ezért próbált élményeket mesélni. – Anyu, képzeld, ma Gergő behozta a kiscicáját az osztályba, és a cica még az órán is nyávogott. A tanárunk nem értette mi ez a hang, Gergőt leszidta, de mi árulkodtunk: nála van a cica a táskában! Tanárnéni kiküldte Gergőt, és behívta az anyukáját is. – Értem, hm… – mondta anya. Arina látta, hogy semmi nem tudja felvidítani a mamáját, esténként olykor hallotta, hogy anyja sír és hosszan bámulja az ablakon át az utcát. Felnőve értette csak meg: – Biztosan nagyon kimerült volt, hiszen két munkahelyen dolgozott és éjszaka alig aludt. Még vitaminokat sem szedett soha, de miattunk, Antosszal mindent megtett. Mindig rendesen, tisztán és vasaltan jártunk – emlékezett vissza Arina. Akkoriban gyakran kérlelte: – Anyu, mosolyogj rám, már nagyon régen nem láttam a mosolyodat! Anna nagyon szerette gyermekeit, csak másképp mutatta ki. Nem volt az az ölelgetős anyuka – ritkábban dicsérte őket, inkább csendben gondoskodott róluk, finomakat főzött nekik, a ház mindig rendben volt. Amikor a haját fonta Arinának, különös gyengédséggel simogatta meg a fejét, még ha vállai le is voltak eresztve a fáradtságtól. Annának hamar kihullottak a fogai, kihúzatta, de sosem csináltatott újat. Érettségi után Arina nem is gondolt továbbtanulásra – nem akarta egyedül hagyni az anyját, pénzük sem volt a kollégiumra vagy az utazásra. Egy közeli boltban lett eladó, így segíteni tudott anyjának, főleg, hogy Antos nőtt, mindig új ruhát, cipőt igényelt. Egyszer csak Mihály tért be a boltba; nem falu-beli volt, hanem egy közeli községből. Arina megtetszett neki, bár kilenc évvel idősebb volt. – Mi a neved, szépségem? – kérdezte mosolyogva. – Új vagy itt? Én még nem láttalak, bár gyakran erre jártam. – Arina, sose láttalak még én sem – válaszolt a lány. – Azért, mert nem idevalósi vagyok, hanem nyolc kilométerre innen élek. Mihálynak hívnak. Így ismerkedtek meg. Mihály innentől gyakran jött Arináért kocsival, este várta a bolt előtt, sétáltak, beszélgettek. Sőt, egyszer elvitte Arinát magukhoz is. Ott élt az anyjával, aki már beteges volt, Mihály pedig már elvált a feleségétől, aki a közeli városba költözött a lányukkal – nem akart a beteg anyóssal foglalkozni. A ház szép volt, a gazdaság nagy. Mihály bőkezűen vendégül látta: hús, tejföl, csokoládé, mindenből bőven. Arinának nagyon tetszett ott. Az anyja bent feküdt. – Arina, házasodjunk össze – kérte egy este Mihály. – Nagyon beléd szerettem, de fontos tudnod, édesanyámat gondozni kell majd, de mindenben segítek! Arina örült a kérésnek, bár nem mutatta ki. Egyáltalán nem zavarta, hogy a beteg anyósra kell vigyáznia. Mihály izgatottan várta a választ. – „Legalább végre ehetek annyi húst és tejfölt, amennyit akarok”– gondolta magában. Hangosan csak ezt mondta: – Jó, legyen, hozzád megyek – aminek Mihály igazán örült. – Arinka, én nagyon szeretlek, reméltem, hogy igent mondasz, pedig kicsit féltem, mit keresne egy fiatal lány nálam, egy elvált férfinál… Megígérem, mindig jó leszek hozzád, boldog életünk lesz. Esküvő után Arina Mihályhoz költözött a faluba. Igazából nem is akart már otthon lakni, Antos is már középiskolába járt a városban, hétvégén és szünetekben járt haza. Teltek az évek. Arina tényleg boldogan élt a férjével. Két fiuk is született, egymás után. Arina nem ment el dolgozni, a ház körüli munka, a gyerekek, a gazdaság kitöltötték minden idejét. Az anyós két év múlva meghalt, de a nagy gazdaság sok dolgot jelentett. Mihály dolgozott ugyan, de otthon mindenben segített, még korholta is Arinát, hogy ne cipeljen nehéz vödröt. – Az én dolgom, hogy etessem a disznót, te csak fejjed a tehenet és etesd meg a csirkéket, kacsákat – mondta mindig vidáman. Arina tudta, hogy Mihály szereti őt, és a gyerekekért él, bőkezű és figyelmes férj. Bőséggel adományozta a saját termést az anyósának is. – Arina, vigyünk anyádnak húst, tejfölt, tejet. Neki mindenért fizetnie kellene, mi meg ingyen adjuk – kérte gyakran Mihály. Anna minden ajándékot hálásan elfogadott, de a mosoly az arcára sosem tért vissza. Még az unokáival is komoly maradt. Arináék gyakran látogatták, mert sajnálták őt és szerették volna újra örülni látni. – Arinka, menjünk el együtt a plébánoshoz, hátha ad valami jó tanácsot – javasolta egyszer Mihály. Arina örömmel fogadta ezt. A pap imádkozott Annáért, azt mondta: – Kérd a Jóistent, hogy anyukád találjon egy derék embert maga mellé! – Arina buzgón imádkozott ezért. Egy nap Anna megkérte lányát: – Arinka, tudnál kölcsön adni egy kis pénzt? Szeretném megcsináltatni a fogaimat. – Jaj, anyukám, persze, minden vizsgálatot kifizetek neked! – örvendezett Arina, habár tudta, a mama úgyis vissza akarja majd adni. Anna meg is ígérte, hogy visszafizeti. Néhány hétig ritkán tudott hozzámenni, leginkább telefonon beszéltek. A férje épp a nagybátyjának, Károlynak segített a költözésben: a bácsi válás után egyedül maradt, a gyerekek már nagyok, a feleség elküldte otthonról. Károly most vett egy rendes házat a falujukban, Mihály pedig segített neki mindenben. Néhányszor Arina is elkísérte a férjét, amikor vittek ezt-azt a bácsinak. Egy napon Mihály hazajött, és ezt mondta: – Figyelj csak, szerintem Károly bácsi házasodni készül. Minap, amikor benéztem hozzá, telefonált, és a beszédből rájöttem… – Hát akkor jól is teszi – felelte Arina – Egy magányos házban jobb lesz társsal, főleg ilyen rendes helyen. Rövidesen Károly bácsi maga jött hozzájuk. – Szeretnélek titeket meghívni hozzánk. Találkoztam az első szerelmemmel, együtt jártunk a suliba. Holnap megérkezik, két nap múlva várlak benneteket! Két nap múlva Arina és Mihály ajándékokkal érkeztek Károly bácsihoz. Mikor Arina belépett a házba, alig hitt a szemének: az édesanyja állt előtte, kicsit zavarban, de boldogan mosolygott! Anna szemmel láthatóan megfiatalodott, ragyogott. – Anyukám! – kiáltotta Arina – Annyira örülök neked… De miért nem szóltál? – Nem akartam előre mondani. Mi van, ha mégsem lesz belőle semmi… – Károly bácsi, te meg miért nem szóltál? – Féltem, hogy Anna esetleg meggondolja magát… De most már boldogok vagyunk! Mihály és Arina nagyon örültek, hogy végre Anna is megtalálta párját – boldogan ragyogott, mosolyogva. Köszönöm, hogy elolvastad a történetünket, a támogatásod és feliratkozásod sokat jelent! Minden jót kívánok az életben!