Két évvel ezelőtt kezdtem el csomagolni a bőröndömet. Az enyémet és a gyermekemét. Bekerült az autóba egy új gyerekülés. Vettem egy kis méretű melegítőt is. Elindultam a bíróságra, hogy átvegyem a gyámsági határozatot.
Pár órával később már úton voltam a kisfiam szobája felé. Ez volt az újra találkozás napja. Egész héten minden nap 60 kilométert vezettem oda-vissza, csak azért, hogy vele lehessek, majd estére hazaérjek. Egy hosszú, véget nem érő hét volt.
Akkoriban tényleg nagyon apró volt. Gyakran fektettem le az ágyra hason, ilyenkor elképzeltem, hogy mintha a saját gyermekem lenne valahol legbelül tényleg így is éreztem. Talán ő is ezt gondolta. Ezekben a pillanatokban nyugodt és kiegyensúlyozott volt.
Azok, akik örökbe fogadtak, úgy hívják ezt a napot: a Gólya Napja. Amikor a családjuk végre megkapta a várva várt új tagot, mindenki örömben úszott. A szülők végre értelmet találtak az életükben, a gyermeknek pedig szülei lettek. Ott volt számára a remény egy teljesen átlagos, boldog életre.
Nekem hónapok kellettek ahhoz, hogy a lányomat igazán magaménak érezzem, elfogadjam őt. A fiamnál minden sokkal gyorsabban történt. Mintha már az első pillanatban helyet kapott volna a szívemben, és ugyanígy az otthonomban is. Máig sem tudom felfogni, hogyan dönthetett úgy az édesanyja, hogy lemond róla. Hogy egyetlen pillantást sem vetett a fiára. Talán, ha egyszer is ránéz, minden másképp alakul. Lehetetlen volt nem szeretni őt. Úgy érzem, neki nálam volt az otthona. Nekem rendeltetett.
Nekem ő egy igazi csodagyerek. Van benne valami különleges, amitől mindenki szeretettel fordul felé. Csak azt kívánom, nőjön fel boldogan! Az én Marcellom. Óriási megtiszteltetés számomra, hogy az apukája lehetek.







