Anyám, apám, szervusz, kérted, hogy betérjünk, mi történt? Csilla a férjével, Bálinttal hirtelen a szülői lakásba szökött be. Valójában ez már régen kezdődött. Anyám rosszullétben szenvedett, már a második stádiumú betegségben volt
Anyám befejezte a kemoterápiás kört, aztán a sugárkezelést. A betegség visszafogott, a haja már kicsit visszanőtt. De a nyugalom még nem jött el, újra rosszabbodott az állapota.
Csillám, Bálint, jó estét, gyertek be, mondta anyám, halvány, sovány, mint egy kislány.
Gyerekek, üljetek le. Van egy szokatlan kérésünk, hallgassátok meg anyát, mondta apa, kissé tanácstalanul.
Csilla és Bálint leült a kanapéra, szemeik izgatottan keresik anyájuk tekintetét. Irén ámulva bólintott, a férfi, György felé fordult, mintha támogatásra vágyna.
Csilla, Bálint, ne lepüljetek meg, elég különös a kérés, amit fel fogok tenni. Egyszerűen kérlek, vegyetek fel számunkra egy fiút! Nem férne meg az életkorunk, és más okok is vannak.
Pár másodperces csend telepedett.
Elsőként a lány szólalt meg:
Anyu, azt hiszem, meglepődni fogsz, már régóta gondolkodtunk, de nem mertünk szólni. Bálinttal nagyon szeretnénk egy fiút, de már két lányunk van a te unokáid.
Nincs garancia, hogy a harmadik gyermek fiú lesz. Ráadásul már nem olyan, mint régen, a kórházi körülmény sem ideális. A szülés már császármetszés, az orvosok nem javasolják tovább. Gondoltunk arra is, hogy egy árvaházból vegyünk egy kisfiút, hogy a családunkba kerüljön.
Csillám, akárhogy is gondolod, mondta Irén, izgatottan simítva a hajából nőtt sünszőröt, jobb lesz, ha újra jobban érzek magam.
Ekkor jött a barátom, Nagy László, a régi munkahelyi unokatestvérem. Emlékszel rá? Szeme fölött egy anyajel volt, majdnem eltakarta a szemet. Azt mondták, el kell távolítani, mert később átalakulhat. De László most visszatért, már nincs rajta semmi, ragyogóan néz ki.
Megfordult a Zsófia nagyanyához a faluban, ő beszélt nekünk. László is velünk ment, és elindultunk Zsófia nagymama házába onnan jönnek más városokból, sokan segítenek. Rájöttem, mit veszíthetek, és elindultunk.
Csilla és Bálint lélegzetüket visszatartva hallgatták Irén meséjét, de nem értették, hová vezet.
Na, gyerekek, folytatta Irén, Zsófia nagyanyám egy furcsa kérdést tett fel: van-e fiú az én családomban?
Amikor meghallotta, hogy egyetlen lányom, Csilla, és két kedves unoka van, Mária és Tünde, Zsófia szigorúan visszakérdezett: mi történt a lányoddal?
Megdöbbent, hiszen sem én, sem György nem tudta, hogy egy késői vetélés történt. Egy fiúra számítottunk, az első gyermekre, Csillámnak.
De ő nem élte túl, sóhajtott Irén, a pólója szegélyét szorítva.
Mi van most? kérdezte Csilla nagy szemekkel.
Azt mondta Zsófia nagyanyám, hogy vegyünk fel egy fiút. Könnyek ömlöttek a szememből, mintha bűnös lennék amiért nem tudtam megőrizni az elsőfiút.
Most egy másik kisfiú melegét és szeretetét kell adni, hogy helyreálljon az egyensúly.
És rájöttem, tényleg ezt akarom. Györggyel együtt van lehetőségünk adni egy kisfiúnak melegséget, szeretetet, mindent, amire szüksége van!
Nem csak azért, hogy meggyógyuljak. Csak egyszerűen felkelt bennem a vágy, hogy megmentsünk egy árván maradt kis életet a magánytól. Értitek?
Anyukám, megértettem és teljesen támogatom, mondta Csilla könnyekkel, átkarolva anyát, csináljuk meg!
Csilla és Bálint már előre egyeztettek a gyerekotthon igazgatójával, hogy fel akarják venni a kisfiút. Meghívták őket, hogy nézzék meg a gyerekeket.
Irén és György, természetesen, ők is elmentek. A játszószobában három éves és idősebb gyerekek játszottak a szőnyegen.
Anyu, nézd, milyen szőke fiú hasonlít rád, ahogy szorgalmasan tornyot épít. Még a nyelvét is kiállította a koncentrációból, mutatta finoman Csilla egy kisfiút a földön.
Irén is tetszett neki. A sarokból pedig szűrődött egy halk szólam.
Irén megfordult a sarokban egy idősebb fiú szomorú szemekkel állt, alig hallhatóan suttogta.
Beszélsz hozzánk? Mondd fel hangosabban, nem hallottam, kérte Irén.
A fiú lépett felé, ismételte: Nagymamám, kérlek, vegyétek fel, ígérem, soha nem fogtok megbánni. Vegyetek fel
Csilla és Bálint gyorsan kitöltötték a papírokat, és felvették Miklósot. Mária és Tünde nagyon büszkék voltak, hogy most már van egy kisöcsük.
Miklós hamar otthonra lelt, és anyukájaként és apukájaként csodálta Csillát és Bálintot. Gyakran járt Zsófi nagymamánál és György apukánál, hiszen közel laktak, és könnyen elérhette az iskolát.
Irént anyó névre szokta, de valahogy úgy kezdett el hívni: anyuka Iri. Úgy tűnt, mintha ő lenne a saját kisfiúja, a fiatal, aki már elhalott.
Az orvosok nyomására Irén új kezelésbe kezdett, de a betegség csak romlott.
Miklós a szemébe nézett, megérintette rövid haját.
Anyuka Iri, miért vagy beteg? Gyógyulni akarok!
Nem tudom, Miklós, néha így van, de megpróbálok jobb leszek, ígérem, mondta Irén, örülve, ahogy a fiú anyuka Iri néven szólítja.
György a doktorral beszélt, aki a műtétet sürgetette.
Mekkora a esély? kérdezte György.
A doktor nem hazudott:
Ötven százalék. Mindent megteszünk, és ez megmenti őt.
György és Irén úgy döntöttek, hogy megyek.
A műtét napján mindenki feszülten várta a hírt. Csilla állandóan hívta Apát. Apukája megígérte a doktorral, hogy azonnal értesít, ha tud valamit, György pedig izgalomtól remegett.
Nem tudta, hol van Miklós. György megtalálta a fiút a saját hálószobájukban, a franciaablak mellett, Irén köpenyjében.
Miklós nem hallotta, ahogy György belép, a földön ült, arcát Irén köpenye felé hajtotta, sírt, és halkan ismételte:
Anyuka Iri, ne menj el, nem akarom elveszíteni újra, kérlek! Maradj velem, mama Iri!
A telefoncsörgetés mindkettőt megriasztotta.
A doktor hangja fáradt és kimerült volt: Kedves György, a műtét nehéz volt, de végül sikerült, a feleséged túlélt.
Irén a szíve a levegőben lógott, mintha valami felsőbb erő segítette volna a kritikus pillanatban. Gratulálok, még van még egy esélye, még van miért élni.
Köszönöm, doktor! ölelte György Miklóst.
Láttad? Minden rendben, anyánk Iri él, él! Micsoda szerencse, hogy te velünk vagy, kisfiú.
Elnézést kértem, mert hallottam, hogy a mámorodért köszönöm, köszönöm, kedves fiam!
