Az anyós, az anyám és én a határon
— Te biztos vagy benne, hogy a gyereknek nem árt, ha céklát eszel? — kérdezte az anyós, kevergetve a borscsot.
— Anyu, már harmadik napja főzi ezt a borscsot — sóhajtott Gergő. — Nem ehetném meg végre és mennék dolgozni?
— Ez a borscs gyógyító hatású! — emelte fel kanalát az anyós. — A te anyád meg úgy sóz, mint egy ágyú! Az tényleg káros a babának!
— Bocsánat, én hármat felneveltem — válaszolta nyugodtan Tóthné, Ilona anyja, miközben kiemelte a hűtőből a fazekat. — Mind él egészségesen. És ez babos borscs. Fehérje!
— Anyós, a bab nehéz étel! Nem vagyunk falun!
— De kórházban sem! — vágott vissza Tóthné.
Ilona a konyhai széken ült, karjával átölelve a hasát, és arra vágyott, hogy valaki kikapcsolja a hangot. A terhesség a hetedik hónapjában járt, és régebben azt hitte, a legfontosabb, hogy ne legyen rosszullét. Most már tudta: a lényeg, hogy épségben megőrizze az eszét két olyan nő között, akik mind a ketten „a legjobbat” akarják.
Az anyós azonnal költözött, amikor megtudta a terhességről. „Unokám! Az első! Nálatok kicsi a hely, én pedig segíteni fogok.” Ilona anyja egy hét múlva érkezett: „Te vagy az egyetlen gyermekem, mindent félreteszek és jövök.” Így két szobás lakásban három “háziasszony” élt.
— Terhes vagyok, nem beteg — súgta csendesen Ilona a férjének, amikor este hazaért.
— Tudom. Tarts ki. Hamar vége lesz. Anyám a szülés után hazamegy.
— Az enyém is?
— A tiéd… talán. Talán megbarátkoznak?
Nem barátkoztak meg. Versengeni kezdtek.
Először a takarításban. Reggel Ilona anyja mosott fel, délben az anyós újramosta, „mert huzat, por, fertőzés”. Aztán a vásárlásban. A baba bodyk három példányban jelentek meg — 56-os, 62-es és 74-es méretben. Mind rózsaszín. Bár senki sem tudta, mi fog születni.
De a csatamező a hintaszék lett.
— Én választottam ki! — jelentette ki az anyós.
— Én meg megvettem! — ellenezte Tóthné.
— Én mondtam először!
— Én hoztam először be!
— Az én szobámban lesz — zárta le határozottan az anyós.
— Miért éppen ott?! — háborodott fel Tóthné. — Ilona abban fog táplálni. Legyen az ő szobájában.
— Én igazából abban terveztem aludni a szülés után — szólt közbe halkan Ilona. — A babával.
— Minek neked? Kifárasztanád magad! Legyen velem a baba! — kiáltotta az anyós.
— Vagy velem! — nem engedett anya.
— Én meg, bocsi, hol vagyok?! — pattant ki Gergő. — Az apa vagyok, ha már szóba került!
— Te a konyhán aludhatsz. Ott van egy pamlag — mondták kórusban mindketten.
Másnap a hintaszék eltűnt. Nem volt Ilona szobájában, sem az anyósénál, sem Tóthné-nél.
— Hol a hintaszék? — kérdezte Ilona.
— Elköltözött — vágta oda az anyós.
— Elrejtették — sziszegte anya.
A háború tetőpontot ért. A konyhában már nem borscsot főztek, hanem hideget. Hallgatagon. Szemlesütve. Gergő a munkahelyén időzött. Ilona a fürdőszobában evett joghurtot.
— Nem bírom tovább — mondta este. — Ez az én gyerekem. Az én testem. Az én életem. Nem kértem ezeket a „áldozatokat”.
— Hát… segíteni akarnak — habozott Gergő.
— Irányítani akarnak. Te meg hallgatsz. Mert megszoktad. Én viszont nem.
Aznap éjjel Ilona alig aludt. Reggel, reggeli nélkül, hirdetéseket böngészve indult el. Délutánra visszatért egy kulccsal.
— Ez mi? — kérdezte Gergő.
— Bérlek egy lakást. Két szobás. Világos. Aláírtam a szerződést.
— Ilona…
— Nem tőled menekülök. Magamhoz költözöm. Ha akarsz, gyere velem. Ha nem, találkozunk a kórházban.
Hallgatott.
Fél óra múlva kiment egy bőrönddel. Lent, az előtérben, ott állt a hintaszék. Kötött pléd, cicás párna. Ilona mosolygott. Aztán felhívott egy „jótékonysági gyűjtést”. Két óra múlva a szék már nem volt ott.
Az új lakás friss festés és tisztaság illatát árasztotta. Ilona kicsomagolta a holmiját, elrendezte a krémeket, menta teát főzött. Bekapcsolta a zenét. És hosszú idő után először — csak úgy feküdt a kanapén.
Három nap múlva megérkezett Gergő. Egy hátizsákkal.
— Odalent lehetetlen. Nem beszélnek egymással. A vacsora olyan, mint egy temetés.
— Itt?
— Itt lehet lélegezni. Megértettem. Te nem csak anya vagy. Ember is.
Fiú született. Augusztusban. Estére. Hintaszék nélkül, de szeretettel. Az anyós és Tóthné váltogatva látogattak. Menetrend szerint. Borscsot hoztak — de tárolóban.
— Megértettük — mondta az anyós. — A hintaszék úgyse segített volna.
— A lényeg, hogy ne ingereljük egymást — sóhajtott Tóthné.
Ilona pedig csak a fiát tartotta a karjában és gondolta: a borscsból bármennyi lehet. De a hely az életben — csak egy. És az az övé.
Két héttel a szülés után Ilona először vette fel a farmerját. Kicsit bővebb volt, mint a terhesség előtt, de legalább nem pizsama és nem köntös volt rajta.
— Úgy érzem, megint ember vagyok — mondta, Gergő felé fordulva. Ő épp a fiút etette a palackból, és úgy nézett ki, mintha egész életében ezt csinálta volna.
— Te mindig ember vagy. Még köntösben is.
— Köszönöm. Te sem vagy rossz, még ha koszos pólóban is.
Nevetés. Könnyed. Igazi. Olyan, amilyen sosem volt abban a lakásban, ahol három borscs főttAz évek múlásával a hintaszék még mindig a sarokban állt, de most már nem harc, hanem családi történelem szimbóluma volt, ahogy három generáció ölelkezett benne — együtt, végre békében.







