A régi időkben, amikor a szerelem még próbákat állt, egy fiatal nő, Anikó, mindent megtett, hogy ezt a napot tökéletessé varázsolja. Új ruhát választott, megsütte férje, Péter kedvenc süteményét, a meggyes- morzsás csészát, amelytől mindig elálmélkodott. Vásárolt egy csokor krémszínű rózsát, és korábban elindult. Ma Vendelné, az anyósa, meghívta őket vendégségbe. Anyák napja volt, mindennek tökéletesnek kellett lennie.
Péter azt mondta, fontos megbeszélése van. Ezért, amikor Anikó a megszokott paneles ötemeletes ház elé ért Pécsen, és meglátta férje autóját, a szíve összeszorult.
– Furcsa… – suttogta.
Úgy döntött, meglepi őket. Kivette a kulcsot, halkan megfordította a zárban. Levette a cipőjét, mezítláb lépett a folyosóra, és lélekzett vissza. A konyhából hangok szűrődtek ki. Kiáltani akart – de megfagyott. Őről beszéltek. Vendelné és Péter.
– Petike, hallgass már meg… – Vendelné erélyesen beszélt. – Ez a házasság egy hiba. Eddig hallgattam. De többet nem tudok. Ő nem illik hozzád. Nincs jó családi háttere, sem hozománya. Semmi nevelése, sem esze.
– Anyu…
– Mi az, hogy anyu?! Ez a kényszeredett mosoly, mindig a felhőkben jár. Semmi stílusa, semmi ízlése. Semmi esze. Írogat valamit, mintha az munka lenne. Ki ő? Költőnő? Versekkel akarsz gyereket nevelni?
– Anyu, elég… – Péter hangja remegett.
– Nézd csak meg Szilvit – Irenke lányát. Nevelt, tanult, szép, saját lakása van, a szülei jómódúak. És ez a tied… Mit adott neked, csak egy örökké éhes tekintetet?
Anikóban minden kihűlt. A falhoz támaszkodott. A szavak úgy csapkodták a szívét, mint a korbács. „Semmirekellő. Ravasz. Jövőtelen.”
– Ő jó… – próbálta megvédeni a feleségét Péter, – szeretem őt…
– Szerelem, szerelem… Gondolj a jövődre. A gyerekekre. Egész életedben el akarod tartani? Semmit sem tud, még csak rendesen felöltözni sem.
Anikó nem bírta tovább. Megfordult, halkan kiment, és vakon bolyongott tovább. A hideg őszi szél csapkodta az arcát, a könnyek maguktól peregtek. A fejében visszhangzottak a szavak: „nem illik… stílustalan… semmit sem tud…”
Este. Egy kávézóban ült, és a kihűlt kávéjába meredt. Felhívta Pétert:
– Nem megyek el. Ott voltam a lakásotoknál. És mindent hallottam.
– M-mi?! – hebegte ő.
– Mindent. Hogy nem illek hozzád. Hogy tehetségtelen vagyok. Hogy még a nevedet sem érdemlem meg.
Csend.
– Anikó… Hát anyu… csak aggódik…
– Érted, vagy a büszkeségéért?
Letette. Késő este ért haza. Csöndben bevonult a hálószobába. Péter próbált magyarázkodni, mentegetni az anyját, de Anikó nem akart hallani semmit.
A következő napok hidegek voltak – mint az utca. Kerülte a férjét, mintha ködben élt volna. Aztán… egy reggel, míg a kedvenc kávéját főzte, hirtelen undor fogta el. Megszédült. A késés, a furcsa fáradtság…
Vett egy tesztet. Két csík.
Terhes volt.
A vágyott gyermek. De most ez egy csapás volt.
– Terhes vagyok – mondta este.
Péter elsápadt, majd mosolyra derült:
– Igazán? Ez csoda!
– Igaz. De nem vagyok biztos benne… hogy szeretném megtartani. Az anyóssal… az ő szavaival…
Odalépett, átölelte.
– Nem vagy egyedül. Lesz egy családunk. Igazi. Anyu – nem örökké él. A gyerek – a miénk. Velem vagy.
Másnap elmentek Vendelnéhez.
– Anyu… – kezdte Péter,
