Mikor minden a helyére kerül: Virág magát választja
— Anyu, ma kicsit később jövök, Zsófinak van a szülinapja. Moziba megyünk a barátaimmal — mondta Bendegúz, gyorsan megcsókolta Virágot az arcán, majd eltűnt a fürdőszobában. Az ajtó mögül vidám nevetés hallatszott — valamit dúdolt, miközben csapta a vizet.
Virág az ablaknál állt, és hallgatta, ahogy az élete újra zsong körülötte. Bendegúz boldog volt. Könnyed. Szabad. Olyan, mint ő soha nem volt.
Tizennyolc évesen ő is hitt az egyszerű boldogságban. Tamás álomférfinak tűnt — bátor, jóképű, magabiztos. Szerelmesek lettek, összeházasodtak, új életet kezdtek. Aztán néhány év múltán Virág rájött — az élete csak hétköznapokból, csendből és magányból áll.
Tamás egyre gyakrabban „dolgozott”, sötét arccal, távolságtartóan jött haza. Aztán jött az a babakaja a táskájában. És a pelusok. Örökre beleégett az emlékébe, mint a bizonyíték.
— Ez… nem az, amire gondolsz — motyogta akkor.
— Akkor mi ez, Tamás? Mi?! — kiáltotta, markában szorongatva a kisfüzetet, mintha az lenne az utolsó kapaszkodója a valóságban.
Ezután minden összeomlott. Nehéz volt, de túlélte. Egyedül nevelte Bendegúzt. Támogatás nélkül. Csak a anyósa maradt mellette — segített, nem hagyta cserben.
Bendegúz felnőtt, okos, kedves lett. Büszke volt rá. De néha… néha visszatért az üresség érzése. Mint most.
Leült a fotelba, fogta a telefonját — és meglátta az értesítést: „László barátkérelmet küldött neked”. László… az iskolai szerelme. Az, aki régen margarétákkal várta az iskola kapujában. Azt sem hitte volna, hogy még emlékszik a mosolyára. De a szíve váratlanul összeszorult.
— Niki, nem hiszed el — hívta fel a barátnőjét. — László, az a Laci a 10.A-ból, megtalált a Facebookon!
— Most komolyan?! Az, aki bolondul volt érted? Tamásnak meg a fogát csikorgatta, ha meglátta! Fogadd el! Úgy hallom, most is jól megy neki, és nemrég vált el.
Elfogadta. És minden elkezdett forogni. Üzik. Viccek. Közös emlékek. Édes flört, amiért égtek az arcai. László figyelmes, udvarias, őszinte volt. Úgy érezte, mintha újra élnék.
— Bendegúz, szeretnélek megismertetni valakivel — mondta egy nap a fiának.
— Lacival? — mosolygott. — Anyu, mindent látok. És örülök neked.
Ragyogott. Nagyon rég először. De ez nem tartott sokáig. László egyre ritkábban írt. Aztán ridegen. Aztán jött az az üzenet, ami bezárta a torkát:
„Virág, sajnálom. Van valaki más. Akkor te Tamást választottad — ez fájt. Most már te is tudod, milyen érzés.”
Megdöbbenve nézett a képernyőre. Egy ötvenplusszos férfi… és ennyi bosszú? Ez mind csak játék volt? Fiatal kori sértődésből történt bosszú?
— Hát ez egy igazi fasz — sóhajtott Niki, mikor meghallotta. — Írj neki! Méltósággal.
Együtt találták ki az üzenetet — ironikus, visszafogott, erős volt:
„Kedves László! Hatalmas köszönet! Nem emlékszem, mikor nevettem, flörtöltem, éreztem magam nőnek utoljára ennyire. Visszahoztad a fiatalságomat. Mintha húsz évet dobtam volna le. Remélem, a választottad értékeli a színészi képességeidet. Sok szerencsét. Puszi (platonikusan). Virág.”
A válasz azonnal jött — sértődött, vádaskodó fröcsögés. De Virág már nevetett. Igazán, először.
Aztán egy hét múlva egy szőke nő megállította a szupermarket előtt:
— Maga az?! A hazug szétverő?! Tönkretette a kapcsolatomat Lászlóval!
Virág megállt, aztán — váratlanul magának — mosolyogva válaszolt:
— Ó, téves címre jött. Az igazi szétverő Zsuzsa. Tó utca 15. Ő vitte el a férjemet is, most meg Lászlót is elkaparintotta. Profi.
A szőke nő megfagyott, Virág pedig alig tartotta vissza a nevetést, hazasétált.
A nap simogatta az arcát. És hirtelen rájött — boldog. Férfiak nélkül. Dráma nélkül. Bizonyítékok nélkül.
Erkezett egy üzenet Bendegúztól:
„Anyu, Zsófival úgy döntöttünk, kipróbáljuk, milyen együtt élni. Majd meglátjuk, mi lesz.”
Virág mosolygott. Ez az — az igazi boldogság. Látni, ahogy a gyereke a helyes utat választja.
És ő?.. Végre ő is magát választotta.
