Amikor felszálltam a repülőgépre, észrevettem, hogy a helyeinket már elfoglalták.
A feleségemmel rokonokat akartunk meglátogatni Szegeden. Két repülőjegyet vettünk, ráadásul ablak melletti ülést választottam, hogy nézelődhessünk.
A gép három üléssorral volt berendezve, ezt pontosan tudtam, ezért úgy foglaltam, hogy együtt ülhessünk és az ablak is a közelben legyen.
Azonban ahogy beléptem, mintha minden megfordult volna: egy nő ült a helyemen, a feleségem helyét egy öt év körüli fiúcska foglalta el. Olyan természetességgel üldögéltek ott, mintha csak álomvilágban lennénk, mintha mindig is az övék lett volna az a két szék.
Megkérdeztem nem túl hangosan, inkább mintha vattán keresztül beszélnék :
Elnézést, azok a helyek hozzánk tartoznak.
A nő úgy tett, mintha meg se hallaná. A feleségem újra szólt, ekkor a nő hátra fordult, és egészen furcsa, álmossággal kevert makacssággal mondta:
A fiam az ablakhoz szeretett volna ülni. Aki gyorsabb, azé a jobb hely. Nem adjuk fel, inkább üljenek a középső sorba, az üres.
Bocsánatkérően, de határozottan próbáltam finoman felhívni rá a figyelmet:
Elnézést, de direkt ezt a helyet vettük meg. Legyenek szívesek átadni, és ne keltsen feszültséget.
Hát nem látják, mennyire izgatott a kisfiam? Ha most elmozdítom, dühös lesz. Önök felnőttek, nincs gyermekük?
Közben a sorok közötti tér végtelen hosszúságúra nyúlt, mintha sosem érnék a végére. A feleségemmel megegyeztünk: nem veszekszünk, inkább álom logika szerint, egy végtelen hosszú labirintus folyosón felkutattuk a stewardot, aki egy csilingelő szót követően, egy csettintéssel helyreállította a rendet. A nő végül, mintha épp ébredezne, visszaült a saját székébe.
De ha annyira fontos volt neki az ablak mellett ülő gyerek, miért nem váltott magának rendes jegyet előre? Ezt nehéz megfejteni, valami lidérces mohóság lehet benne.
Szerencsére a steward, mint egy álombeli tündér, gyorsan elsimította a hullámokat; így nem volt szükség hosszas vitára. Az utastársak mintha a háttérből bátorítóan biccentettek volna, üvegcsörgésű szavak nélkül is éreztem támogatásukat, és végül megőrizhettem a méltóságomat mégsem csináltam cirkuszt, mindent békésen próbáltam rendezni.
Amit igazából sosem értek, hogy miért érzik úgy sok szülő, mintha rájuk egészen más szabályok vonatkoznának. Nekünk is vannak gyermekeink: mégsem gondoljuk, hogy ezért másokat letolhatunk a helyükről vagy elhagyhatjuk a sorokat.
Örülök, hogy a további út zavartalan maradt, és talán a nő is megtanulja, hogy legközelebb inkább előre vegye meg a helyét, és ne hozza zavarba az álom világának utasait a valóságban sem.
