Nagyanya Margit a konyhaasztalnál ült, és lassan, öltésről öltésre kötött meleg harisnyákat. A személyi igazolványán Margit Lászlóné szerepelt, de a faluban egyszerűen csak Margitnak hívták – barátságosan, családiasan.
A házban téli csend honolt, csak az ablakpárkányon álló rádió kattogott halkan. Hirtelen csikorgott az ajtó. Nagyanya felemelte a fejét – és megdermedt. A küszöbön egy… igazi Mikulás állt. Vörös sapka, fehér szakáll, bunda – minden úgy volt, ahogy kell.
– Jó estét, Margitkám! – köszönt mosolyogva. – Vendéget fogadsz?
Margit megigazította a szemüvegét, alaposan szemügyre vette a vendéget, a zacskóját és a csizmáját, majd elámultan sóhajtott:
– Istenem, tényleg te vagy? De hát mi okból…?
– Mi okból? – nevetett fel az öreg. – Hiszen ma december 31-e! Az egész nép új évet ünnepel. Én is hoztam neked egy ajándékot.
– De hát mit kezdenék én, vénasszony, vele? Inkább a gyerekeket köszöntsd, hallgasd meg a versikéjüket. Én meg? Csak egy öreg nő vagyok, már minden ajándékot megjártam.
– Manapság alig van gyerek a faluban, kezemen meg tudom számolni. De a te harisnyáid olyan melegek – bólintott a kötés felé. – Te is megérdemelsz valamit.
– Na jó, ha már itt vagy, akkor add csak ide – húzta fel a száját Margit. – De verset nem mondok, elfáradt a derekam, alig tudok mozogni.
– Akkor meséld el, mit jó tettél idén.
– Hát mit én… – gondolkodott Margit. – A rokonoknak sálat kötöttem, a szomszédoknak harisnyát. Zöldséget osztottam. De lehet, nem a jó szívemből, csak unatkoztam.
– Ne legyél szerény. Ez a jó – amikor önzetlenül teszel valamit.
– Aztán a mi öregem reggel óta sehol. Elment ma – és azóta semmi hír róla.
– Én is hozzá akartam nézni. Még mindig ugyanolyan pajkos?
– Még sokkal jobban! Jár a szomszédokhoz, mesél, énekel. Mindenkit megnevettet, hogy ne legyenek szomorúak.
– Szereted őt?
– Teheted! – mosolyodott el Margit. – Fél évszázada vagyunk együtt. Úgy teszünk, mintha nem hallanánk és nem látnánk mindent. És nem veszekszünk. Minek?
A Mikulás előhúzott a zsákból egy kendőt – puha, gyapjú, mintás, csillogó.
– Tessék, tartsd meg. Ha felveszed, tíz évvel fiatalabb leszel.
– Milyen gyönyörű! – csillant fel Margit szeme. – Mindig is ilyet szerettem. Közt!
– Köszönd meg a férgednek – kacsintott az öreg. – Ő írt nekem.
Kiment az előszobába, levetette a bundáját, a sapkáját, és mindent elraktározott egy ládába.
– Ej, Margitkám… – motyogta maga elé. – Nem ismerte fel a hangomat. Vagy csak úgy tesz?
Nagyanya pedig a tükör előtt forgolódott az új kendőjében, és suttogta:
– Így élünk, Pistám… Mintha semmit sem tudnánk. Pedig tudunk. Csak másképp szeretjük egymást. És abban van a csoda…
**Az élet csodája, hogy néha a legszebb ajándékot is hallgatag szeretet rejti.**







