— Miért vagy itt ilyen korán? — motyogta zavartan Levente, miközben a pólóját kifordítva gombolta. Márta azonban nem figyelt rá. Már a folyosón állt, ujjai fájdalmasan összeszorulva, és a bejáratnál álló piros cipőkre meredt. Nem csak úgy női cipők — ezek Ildikőé voltak, régi barátnőjéé. Minden kétséget kizáróan felismerte. Túl sokszor látta őket képeken, borospohár mellett. De azt, hogy a saját lakásában találja meg őket, nem számított rá.
Minden reggel kezdődött, amikor Márta rosszul lett a munkahelyén. Hirtelen hányinger, sötét foltok a szeme előtt. Elösször a fáradtságra vagy a stresszre fogta. De a kolléganője, Zsuzsa, halkan megjegyezte:
— Lehet, hogy terhes vagy?
— Nem, honnan… — intett közömbösen Márta, de belül minden összeszorult. Tudta — valami nincs rendben. Húsz perc múlva már az iroda mosdójában állt, két világos csíkkal a kezében.
Nem emlékezett, hogyan került a főnöke irodájába. Nem emlékezett, hogyan hagyta el az épületet. Csak egyre emlékezett — haza rohant, hogy elmondja Leventének. Látni akarta az arcát, megölelni, boldogságában elsírni magát. De…
Bedugta a kulcsot a zárba, belépett, felkapcsolta a villanyt. És az első dolog, amit látott, azok a cipők voltak. Néhány másodperc múlva suttogást hallott a hálószobából. Először azt hitte, téved. Hogy ez valami nevetséges véletlen. De amikor kinyitotta az ajtót, a férjét látta — félig öltözve, Ildikővel, aki mindkét kezével az ágyneműt szorította mellkasán.
— Márta?.. Miért…? — dadogta ő, míg Ildikő a padlót bámulta, egy szót sem szólva.
Utána minden ködbe borult. Kiabálás. Könnyek. Tárgyak repültek a szobában. Aztán csend lett. A távozás. Üresség. Márta egyedül maradt a szétzilált lakásban, a padlon ült, kezével a hasát fogva, amelyben már egy kis élet vert.
Pár nap múlva döntést hozott. Nem akarta, hogy bármi is kösse Leventéhez. Nem akarta, hogy egyedülálló anya legyen. A szülei távol voltak, a barátai közül meg egy hiányzott. A fizetése nem lett volna elég pelenkára, nemhogy dadusra. Ezért Márta elment egy magánklinikára.
Az orvosi rendelő előtt ült és a falat bámulta. Félt. Nem akarta ezt a gyereket… és mégis — soha nem vágyott rá ennyire.
— Jöhet! — hangzott fel az ajtó mögül.
Felállt és belépett. De amint meglátta az orvost, a szíve összeszorult.
— Gábor?! Te vagy az?!
Ez volt az osztálytársa, az első szerelme. A fiú, akit soha nem felejtett el. Az arcon csók a ballagáson — a legszebb emléke maradt.
— Márta?! Te vagy az?! — Gábor felállt, melegen átölelte, mint egy régi barátot.
Tíz percig beszélgettek, mintha nem is telt volna el húsz év. És amikor már kissé lecsillapodtak, Gábor megkérdezte:
— De hát te vizitre jöttél. Mi történt?
Márta, kissé zavartan, elmondta az igazat — a hűtlenséget, a terhességet, a döntését.
— És tényleg meg akarod szüntetni a terhességet? — kérdezte halkan Gábor.
— Igen… Félek. Egyedül nem fogok tudni megbirkózni…







