Amikor Margit nénihez beléptem, hogy átadjak neki néhány fontos papírt, az egész szoba eltorzult, mintha egy vénlidérces álom részesévé váltam volna. Csak karácsonykor látjuk egymást, de most valami sürgős dolog miatt kellett betérnem hozzá. Margit nem él könnyen, de ennek semmi köze nincs a pénzhez. Sosem voltam fukar mindig hittem abban, hogy a rend és a tisztaság az alap. Szegényen is lehet élni, de a háznak ragyognia kellene.
A nappali falán porfogó kincsekből sűrű dzsungel: porcelán cicák, kopott üvegpoharak és befőttes üvegek egymáson billegtek, mint valami groteszk tornyok. A fürdőben a macskaalom egy hétig érintetlen marad, mintha egy másik dimenzió törvényei szerint működne itt minden. Mindenütt szemét, mintha földig érő lomok nyomán egy elfeledett vidámpark lett volna a lakás. Nehéz, bűzös áporodás úszott a levegőben, amely keverte a csatornaszagot és a rothadó ételekét.
Margit néni felajánlotta, hogy egyek valamit, s egyre jobban sürgetett, hogy üljek le az asztalhoz. Ahogy a tányérokat és poharakat pakolta, mindegyik ragacsosnak tűnt, apró ujjlenyomatokkal a peremeken. Miközben ő kilapátolta a zöldségleves-félét egy rozoga lábasból, én elővarázsoltam a táskámból egy csomag antibakteriális kendőt. Szinte észre sem vettem, ahogy álomszerűen nekiálltam áttörölni a villákat, mintha egy láthatatlan erő vezérelt volna.
Margit mindent észrevett, hosszasan nézett rám. Amikor finoman turkálni kezdtem a tányéromban, ő megkérdezte furcsa, elhalkult hangon:
Talán nem vagy éhes, vagy nem ízlik?
Mit mondhattam volna erre? Voltál már ilyen elvarázsolt, szürreális helyzetben, amikor minden valószerűtlen volt, mégis ismerős?
