A betegség, amely szétszakítja a családot: Egy dráma Anna házában
Anna a konyhában ült, egy már kihűlt teáscsészét szorongatva a kezében. Az ablakon keresztül szürke november bámult be, de a kis lakásban, a szegényes budapesti külvárosban, valódi vihar dúlt. Anyja, Szabó Ilona, ismét nála volt – lázasan, köhögve, végtelen panaszaival. Már évek óta, ha a legkisebb rosszullét is megérinti, bepakolja a táskáját, és a lányahoz siet. Mindig Anna kerül a konfliktus középpontjába, tépelődve a beteg anyja, a kisgyermeke és a feldúlt férje között.
Szabó Ilona mindig azt hangsúlyozta, hogy otthon, a saját kis lakásában a szomszédos kerületben, elviselhetetlenül magányos és fél. „Mi lesz, ha rosszabbul leszek? Mi van, ha egyedül nem tudok megbirkózni?” – ismételte szemrehányóan, miközben Annába nézett. De Anna tudta: nemcsak a félelem hajtja. Anyja, amint megbetegszik, egy igazi kényes királynővé változik, aki percenként figyelmet követel. Anna pedig szülési szabadságon van, egy éves Kitti, aki épp most tanul járni, és anyai szeretetre van szüksége, valamint férje, Tóth Gábor, akinek türelme napról napra fogy anyósának látogatásaitól.
Amikor Szabó Ilona beteg, próbál a szobájában maradni. De a vírusok nem kérdeznek: jár-kel a fürdőszobába, beugrik a konyhába, nyakigláb, és mindenhogy köhögés és tüsszentés nyomát hagyja maga után. Anna retteg Kitti miatt – mi lesz, ha a kicsi megfázik? De ezt anyjának megmagyarázni lehetetlen. „Nem direkt csinálom, Annuskám – sóhajt Szabó Ilona –, figyelek én.” Aztán jön a sorozat: „Főzz levest, de ne sósat, mert fáj tőle a torkom. Hozz teát, de ne forrót, megégetem magam. Nyisd ki az ablakot, fulladok, neeem, csukd be, hideg van!” És minden alkalommal, amikor Kitti elkezd sírni, anyja összehúzza a szemöldökét: „Jaj, hogy kiabál ez a gyerek, aludni sem lehet.” Még Tóth Gábor is, aki csak úgy átsétál a folyosón, megkapja a magáét: „Úgy rohangál, mint egy elefánt, becsapja az ajtót, nyugtom sincs!”
Régen minden más volt. Anna és Gábor a saját életüket élték, felnevelték a kislányt, Szabó Ilonához pedig havonta egyszer ellátogattak – beszélgetni, segíteni a dolgokban. Anya önálló volt: takarított, főzött, még betegséget is csendben viselte, csak gyógyszert kért haza. Aztán valami megváltozott. Szabó Ilona egyre gyakrabban hívta őket, panaszkodott a magányra, az egészségére. „Mi lesz, ha rosszul leszek, és nem lesztek itt? – zokogott remegő hangon. – Egyedül vagyok, teljesen egyedül.” Anna próbált nyugtatni: „Anya, mindennap hívlak, itt vagyunk neked, minden rendben lesz.” De anya nem hallgatott, félelmei hólavinaként nőttek.
Egyszer Szabó Ilona sírva hívta fel: annyira rosszul lett, hogy mentőt kellett hívni. Gábor épp a gyárban dolgozott, Annának pedig Kitti karjában kellett rohannia anyjához. Akkor hazahozták Szabó Ilonát, ápolták, gyógyították. De attól a naptól kezdve minden megváltozott. Most már, ha anyának csak picit melegedett a homloka vagy elkezdett köhögni, megjelent a lakásuk küszöbén. Néhány napot, néha heteket töltött náluk. Volt, hogy magas lázzal elterült, fuldoklott a köhögéstől, és követelte, hogy Anna mellette üljön, adjon neki gyógyszert, hallgassa meg a panaszá”Anna végül mély sóhajtással felállt, tudva, hogy ma este mindenképp el kell mondania anyjának az igazat, mielőtt a családja teljesen szétesik.”
