– Amíg eladjuk a lakást, költözz be egy idősek otthonába – mondta a lánya Ludmilla nagyon későn ment férjhez. Sokáig nem volt szerencséje, és a negyvenes éveiben járó nő már nem remélte, hogy talál, az ő mércéje szerint, megfelelő társat. A negyvenöt éves Eduárd igazi „hercegnek” bizonyult: többször is elvált, és három gyermeke volt, akiknek a bíróság döntése alapján átadta a lakását. Így aztán Ludmillának, néhány hónapnyi albérlet után, muszáj volt férjét a hatvanéves édesanyjához, Máriához költöztetni. Eduárd már a küszöbön fintorgott, és orrát húzogatva mutatta, mennyire zavarja a lakás szaga. – Penészszag terjeng itt – morogta rosszallóan. – Jó lenne kiszellőztetni. Mária hallotta a veje szavait, de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Hol fogunk lakni? – sóhajtott nehezen Eduárd, akinek szemmel láthatóan nem tetszett az új otthon. Ludmilla rögtön sürgölődni kezdett, hogy a férje kedvében járjon, és félrehívta az anyját. – Anya, mi Eduárddal elfoglalnánk a te szobádat – suttogta a lánya –, te pedig lakj egy ideig a kisebbikben. Még aznap Máriát szégyenszemre átköltöztették abba a kis helyiségbe, amit alig lehetett lakható szobának nevezni. A csomagolásban senki nem segített neki – a veje megtagadta a segítséget. Ettől a naptól kezdve, Mária nehéz élete elkezdődött. Eduárd semmivel sem volt elégedett: se az étellel, se a tisztasággal, se a tapéta színével. De a legjobban a szag zavarta. Azt állította, hogy a lakásban állandó öregasszonyszag van, amire egyenesen allergiás. Valahányszor Ludmilla megérkezett, Eduárd teátrálisan köhögni kezdett. – Így nem lehet tovább élni! Meg kell oldani! – fakadt ki indulatosan Eduárd. – Nincs pénzünk új albérletre – tárt kezet tanácstalanul Ludmilla. – Küldd el valahová az anyádat – morgott Eduárd, undorodva. – Itt nem lehet levegőt venni. – Hová küldjem? – Oldd meg! Ennek a lakásnak már amúgy is mindegy. El kell adni, és újat venni – dünnyögte Eduárd. – Pontosan! Ezt kell tenni! Beszélj az anyáddal! – Mit mondjak neki? – kérdezte idegesen Ludmilla. – Találj ki valamit! Úgyis tiéd lesz majd minden. Csak siettetjük a folyamatot – mondta a férfi hidegvérrel. – Mégis furcsa lenne… – Ki a fontosabb? Ő vagy én? Én fogadtalak be negyvenévesen! Ki kellettél volna másnak, vénlány? – nyomult Eduárd, tudva, hol fáj. – Ha elmegyek, megint egyedül maradsz, és nem lesz, aki befogadjon. Ludmilla lesütött szemmel anyjához ment, aki a kamrában lakott. – Anyu, ugye neked se tetszik itt lakni? – kezdte óvatosan a lány. – Megint szabad a szobám? – kérdezte izgatottan Mária. – Nem, lenne egy másik javaslatunk. Úgyis rám írod majd ezt a lakást, igaz? – kérdezte reménykedve Ludmilla. – Persze. – Akkor ne várjunk tovább! Szeretném eladni, és venni egy újat, egy jó helyen. – Nem lehetne inkább felújítani ezt? – Nem, nagyobbért kellene eladni. – És én hová megyek, lányom? – kérdezte Mária remegő ajkakkal. – Addig lakj egy idősek otthonában – mondta vidáman Ludmilla anyját lesújtó hírrel –, de ez csak átmeneti. Aztán visszahozunk. – Tényleg? – Mária reménykedve nézett a lányára. – Persze! Felújítjuk, veszel egy másikat, aztán jöhettek – fogta meg anyja kezét Ludmilla. Mária kénytelen volt hinni neki, és aláírta a lakás átiratását. S ahogy elkészült a papír, Eduárd dörzsölgette a tenyerét: – Pakold össze a mamát, visszük az otthonba! – Már most? – rémült meg Ludmilla, akit gyötört a bűntudat. – Minek várni? Még a nyugdíja se hiányzik. Csak baj van vele. Élte már az életét, most hadd élhessünk mi is – mondta praktikus hangon Eduárd. – De hát még el se adtuk a lakást… – Tedd, amit mondok, vagy egyedül maradsz – jelentette ki Eduárd. Két nap múlva Mária holmiját, tulajdonosával együtt, bepakolták az autóba és elvitték az idősek otthonába. Az út alatt Mária titokban törölgette a könnyeit. Szíve rosszat sejtett. Eduárd otthon maradt, hogy kiszellőztesse a lakást. Máriát gyorsan elhelyezték, Ludmilla sietve, szégyenlősen búcsúzott. – Lányom, ugye tényleg értem jössz még? – kérdezte remélve Mária. – Persze, anyu – Ludmilla elnézett. Tudta, Eduárd soha többé nem engedné visszahozni anyját. A lakást gyorsan eladták és új otthont vettek, amit Eduárd magának íratott, mondván, Ludmillára nem lehet rábízni semmit. Hónapok múlva Ludmilla beszélni akart anyjáról, de Eduárd agresszíven reagált: – Ha még egyszer szóba hozod, kiraklak! – fenyegette Eduárd. Ludmilla hallgatott – tudta, nem viccel. Többször elindult volna az otthonba anyjához, de mindig visszafogta a gondolat, hogy megint sírni látja. Mária öt éven át minden nap várta, hogy Ludmilla érte jön. De a lánya soha többé nem tért vissza. A bánatba beleroppanva Mária örökre eltávozott. Ludmilla csak egy év múlva, miután Eduárd kirakta őt is a lakásból, tudta meg az igazat. Ekkor annyira nyomasztotta a bűntudat, hogy kolostorba vonult bűnbocsánatot keresni.

Amíg eladjuk a lakást, költözz be egy idősek otthonába mondja most a lánya.

Rozália nagyon későn ment férjhez. Sokáig semmi szerencséje sem volt, így negyvenévesen már nem is remélte, hogy valaha is találkozik egy, az ő szemében tisztességes emberrel.

Az ötvenéves Elek igazi hercegnek bizonyult. Többször nősült már, három gyermek apja volt, és bírósági döntés alapján a saját lakását is nekik adta.

Rozáliának ezért, néhány hónapi albérleti vándorlás után, férjét hatvanéves édesanyjához, Mariannához kellett hurcolnia.

Elek már az ajtóban összehúzza a szemöldökét és fintorog, egyértelműen mutatva, hogy a lakás illata egyáltalán nincs ínyére.

Büdös itt valami vénséges szag, morogja rosszallóan. Egy jó kis szellőztetés nem ártana.

Marianna tökéletesen hallja a veje megjegyzését, de úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna.

Hol fogunk lakni? sóhajtja Elek, láthatóan nem tetszik neki az új helyzet.

Rozália kapkodni kezd, igyekszik férjének kedvében járni, anyját félrehívja.

Anya, mi elveszszük a szobádat Edével, suttogja halkan, te addig költözz át abba a kis szobába.

Ugyanaznap Mariannát egyszerűen átköltöztetik a másik, jóformán lakhatatlan helyiségbe.

Ráadásul a holmiját is magának kell vinnie, mivel Elek szó nélkül megtagadja a segítséget.

Ettől a naptól kezdve a nő élete nehézzé válik. Elek semmivel nincs megelégedve: a főztjével, a takarítással, a tapéták színével.

Leginkább azonban a szag idegesíti. Elek úgy véli, az egész lakásban öregesség szaga van, ami szerinte már allergiát is okoz neki.

Minden alkalommal, amikor Rozália belép az ajtón, Elek erőltetetten köhögni kezd.

Ezt így nem lehet tovább csinálni! Tenni kell valamit! mondja haragosan Rozáliának.

Nincs pénzünk albérletre, tárja szét a karját kétségbeesetten a nő.

Küldd el valahova az anyádat, morogja Elek, arcát elfordítva. Lassan levegőt sem lehet kapni.

Hova küldeném?

Nem tudom, találj ki valamit! Bár ennek a lakásnak már úgyis mindegy. El kell adni, és venni egy újat, motyogja a férfi. Pontosan! Beszélj anyáddal!

Mit mondjak neki? kérdezi aggódva Rozália.

Találj ki valamit! Úgyis rád fog szállni a lakás halála után. Csak gyorsítjuk a folyamatot, feleli közönyösen Elek.

Olyan furán érzem magam emiatt

Neked ki a fontosabb? Ő vagy én? Én vállaltalak be negyvenévesen. Kellettél volna bárkinek, vénlány? szorítja Rozáliát, pontosan tudva, hol kell megnyomni a gombokat. Ha elmegyek, újra egyedül maradsz, és talán soha többé nem találsz senkit.

Rozália rosszkedvűen férje felé sandít, majd elindul anyjához abba a kis lyukba, amiből most az anyja szobája lett.

Anyuka, neked biztos nem tetszik itt lakni, ugye? kezdi Rozália halkan.

Felszabadult már a szobám? kérdezi izgatottan az asszony.

Nem, inkább más javaslatom van. Úgyis át fogod iratni rám ezt a lakást, igaz? néz rá reménykedve Rozália.

Persze.

Akkor ne várjunk! Eladom a lakást, veszünk egy másikat, rendes házban.

Miért nem újítjuk inkább fel ezt?

Nagyobbat kell venni.

És én hova megyek, lányom? Marianna ajka megremeg.

Addig lakj az idősek otthonában, Rozália vidáman közli a lesújtó hírt, de csak ideiglenesen! Aztán biztosan elhozunk onnan.

Tényleg? néz rá reménykedő szemmel az asszony.

Tényleg, anya. Mindent elintézünk, veszünk egy új lakást, és jössz vissza, szorítja meg anyja kezét Rozália.

Mariannának nincs más választása, bízik benne, és aláírja a lakás átruházását.

Mikor a papírok megvannak, Elek elégedetten dörzsöli a tenyerét:

Pakold össze nagyi cuccait! Visszük az otthonba.

Most rögtön? hökken meg Rozália, akit mardos a bűntudat.

Mire várjunk? Még a nyugdíjával sem kell, csak a baj van vele. Az életét már leélte, most hagyjon minket élni, mondja Elek üzleti hangon.

Dehát még nem adtuk el a lakást!

Csináld, amit mondok, különben egyedül maradsz, jelentőségteljesen mondja a férfi.

Két nap múlva Marianna holmijával együtt kocsiba pakolják, és elviszik az idősek otthonába.

Útközben a nő titokban törölgeti könnyeit. Rossz előérzete van.

Elek velük sem jön. Azt mondja, szellőzteti majd a lakást.

Mariannát hamar felveszik az otthonba, Rozália futva búcsúzik tőle, szégyellve magát.

Visszajössz értem, ugye, lányom? kérdezi utoljára reménykedve az asszony.

Igen, anya, Rozália félrenéz.

Tudja, hogy Elek úgysem hagyja, hogy az anyját az új lakásba hozza.

Mihelyt a tulajdonukba kerül a lakás, gyorsan eladják, és egy másik, jobb lakást vesznek.

Elek azonnal saját nevére íratja, mert szerinte Rozáliára semmit sem lehet bízni.

Pár hónap elteltével Rozália bátorságot gyűjt, hogy felvesse a férjének az anyja ügyét. De Elek indulatosan reagál.

Ha még egyszer szóba hozod, fel is út, le is út! fenyegeti Elek, akinek elege van Marianna emlegetéséből.

Rozália inkább hallgat. Többször is elindulna meglátogatni anyját az otthonban, de mindig visszafordul: nem bírja elviselni anyja könnyeit, amiket elképzel.

Marianna öt éven át minden nap várja, hogy Rozália majd csak érte jön.

De lánya sosem tér vissza. A bánat végül erősebb lett Marianna meghal.

Rozália csak egy évvel a halála után, mikor Elek is kidobja a lakásból, szerez tudomást róla, hogy meghalt az anyja.

A bűntudat annyira marcangolja, hogy végül kolostorba vonul, hogy elnyerje bocsánatát.

Rate article
News 24 Justall
– Amíg eladjuk a lakást, költözz be egy idősek otthonába – mondta a lánya Ludmilla nagyon későn ment férjhez. Sokáig nem volt szerencséje, és a negyvenes éveiben járó nő már nem remélte, hogy talál, az ő mércéje szerint, megfelelő társat. A negyvenöt éves Eduárd igazi „hercegnek” bizonyult: többször is elvált, és három gyermeke volt, akiknek a bíróság döntése alapján átadta a lakását. Így aztán Ludmillának, néhány hónapnyi albérlet után, muszáj volt férjét a hatvanéves édesanyjához, Máriához költöztetni. Eduárd már a küszöbön fintorgott, és orrát húzogatva mutatta, mennyire zavarja a lakás szaga. – Penészszag terjeng itt – morogta rosszallóan. – Jó lenne kiszellőztetni. Mária hallotta a veje szavait, de úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Hol fogunk lakni? – sóhajtott nehezen Eduárd, akinek szemmel láthatóan nem tetszett az új otthon. Ludmilla rögtön sürgölődni kezdett, hogy a férje kedvében járjon, és félrehívta az anyját. – Anya, mi Eduárddal elfoglalnánk a te szobádat – suttogta a lánya –, te pedig lakj egy ideig a kisebbikben. Még aznap Máriát szégyenszemre átköltöztették abba a kis helyiségbe, amit alig lehetett lakható szobának nevezni. A csomagolásban senki nem segített neki – a veje megtagadta a segítséget. Ettől a naptól kezdve, Mária nehéz élete elkezdődött. Eduárd semmivel sem volt elégedett: se az étellel, se a tisztasággal, se a tapéta színével. De a legjobban a szag zavarta. Azt állította, hogy a lakásban állandó öregasszonyszag van, amire egyenesen allergiás. Valahányszor Ludmilla megérkezett, Eduárd teátrálisan köhögni kezdett. – Így nem lehet tovább élni! Meg kell oldani! – fakadt ki indulatosan Eduárd. – Nincs pénzünk új albérletre – tárt kezet tanácstalanul Ludmilla. – Küldd el valahová az anyádat – morgott Eduárd, undorodva. – Itt nem lehet levegőt venni. – Hová küldjem? – Oldd meg! Ennek a lakásnak már amúgy is mindegy. El kell adni, és újat venni – dünnyögte Eduárd. – Pontosan! Ezt kell tenni! Beszélj az anyáddal! – Mit mondjak neki? – kérdezte idegesen Ludmilla. – Találj ki valamit! Úgyis tiéd lesz majd minden. Csak siettetjük a folyamatot – mondta a férfi hidegvérrel. – Mégis furcsa lenne… – Ki a fontosabb? Ő vagy én? Én fogadtalak be negyvenévesen! Ki kellettél volna másnak, vénlány? – nyomult Eduárd, tudva, hol fáj. – Ha elmegyek, megint egyedül maradsz, és nem lesz, aki befogadjon. Ludmilla lesütött szemmel anyjához ment, aki a kamrában lakott. – Anyu, ugye neked se tetszik itt lakni? – kezdte óvatosan a lány. – Megint szabad a szobám? – kérdezte izgatottan Mária. – Nem, lenne egy másik javaslatunk. Úgyis rám írod majd ezt a lakást, igaz? – kérdezte reménykedve Ludmilla. – Persze. – Akkor ne várjunk tovább! Szeretném eladni, és venni egy újat, egy jó helyen. – Nem lehetne inkább felújítani ezt? – Nem, nagyobbért kellene eladni. – És én hová megyek, lányom? – kérdezte Mária remegő ajkakkal. – Addig lakj egy idősek otthonában – mondta vidáman Ludmilla anyját lesújtó hírrel –, de ez csak átmeneti. Aztán visszahozunk. – Tényleg? – Mária reménykedve nézett a lányára. – Persze! Felújítjuk, veszel egy másikat, aztán jöhettek – fogta meg anyja kezét Ludmilla. Mária kénytelen volt hinni neki, és aláírta a lakás átiratását. S ahogy elkészült a papír, Eduárd dörzsölgette a tenyerét: – Pakold össze a mamát, visszük az otthonba! – Már most? – rémült meg Ludmilla, akit gyötört a bűntudat. – Minek várni? Még a nyugdíja se hiányzik. Csak baj van vele. Élte már az életét, most hadd élhessünk mi is – mondta praktikus hangon Eduárd. – De hát még el se adtuk a lakást… – Tedd, amit mondok, vagy egyedül maradsz – jelentette ki Eduárd. Két nap múlva Mária holmiját, tulajdonosával együtt, bepakolták az autóba és elvitték az idősek otthonába. Az út alatt Mária titokban törölgette a könnyeit. Szíve rosszat sejtett. Eduárd otthon maradt, hogy kiszellőztesse a lakást. Máriát gyorsan elhelyezték, Ludmilla sietve, szégyenlősen búcsúzott. – Lányom, ugye tényleg értem jössz még? – kérdezte remélve Mária. – Persze, anyu – Ludmilla elnézett. Tudta, Eduárd soha többé nem engedné visszahozni anyját. A lakást gyorsan eladták és új otthont vettek, amit Eduárd magának íratott, mondván, Ludmillára nem lehet rábízni semmit. Hónapok múlva Ludmilla beszélni akart anyjáról, de Eduárd agresszíven reagált: – Ha még egyszer szóba hozod, kiraklak! – fenyegette Eduárd. Ludmilla hallgatott – tudta, nem viccel. Többször elindult volna az otthonba anyjához, de mindig visszafogta a gondolat, hogy megint sírni látja. Mária öt éven át minden nap várta, hogy Ludmilla érte jön. De a lánya soha többé nem tért vissza. A bánatba beleroppanva Mária örökre eltávozott. Ludmilla csak egy év múlva, miután Eduárd kirakta őt is a lakásból, tudta meg az igazat. Ekkor annyira nyomasztotta a bűntudat, hogy kolostorba vonult bűnbocsánatot keresni.