Az álom kereken: egy út a fájdalmon és a szabadságon át
Zsófia és László egy kisvárosban éltek, Debrecen mellett, és végre valóra vált a régi álmuk. Évekig spóroltak, mindent megtagadtak maguktól, zöldségeket árultak a kertjükből, vállaltak mellékállásokat. Egyetlen cél vezette őket: egy megbízható autót vásárolni és útnak indulni, amiről már az esküvőjük óta álmodoztak.
És most itt állt a csoda! A garázsban, a kopott Lada mellett, egy fényes fekete terepjáró. László büszkén körbejárta, óvatosan megérintette a polírozott karosszériát, mintha félt volna, hogy eltűnik álomból. Zsófia pedig az ülésen ült, behunyt szemmel, és elképzelte a hosszú utakat, amiket már oly régóta vágyott megismerni.
A részletes útvonalat évekkel ezelőtt tervezték meg. László kiszámolta az üzemanyag-fogyasztást, megjelölte a benzinkutakat és kempingeket, napról napra felírta, hol pihennek. Ő vette át a technikai részt: az utat, az autó karbantartását, az útvonal választását. Zsófia pedig összeállított egy listát a vendéglőkről és éttermekről, ahol helyi specialitásokat kóstolnak. Minden látványosságot átnézett: hol fotózkodjanak, mit lássanak, mely múzeumokat érdemes megnézni. Olyan alaposak voltak, mintha egy életre szóló expedícióra készülődtek volna.
Az álmukról nem meséltek a lányuknak, sem a vejüknek. Ez a kettőjük titka volt, valami szent és magánjellegű. Minek vonnák be a gyerekeket?
A nyár vége felé közeledett. Már csak a kerti munkát kellett befejezni, és indulhattak. Aznap lezárták a szezont: elzárták a vizet, elrakták a szerszámokat, befőttes üvegeket, almát és répát pakoltak a régi Lada csomagtartójába. A városig vezető húsz kilométert észre sem vették. László csendesen dúdolgatta a kedvenc dalát, Zsófia pedig mosolyogva nézett ki az ablakon, a nagy kaland előérzetével a szívében.
Aztán hirtelen abbamaradt a dallam. László görcsösen markolta a kormányt, sápadtan, hirtelen fékezett. Az autót megcsúsztatta, a biztonsági öv Zsófia mellkasába vájt. László összerogyott a kormányon. Zsófia mozdulni sem tudott, majd sikoltva vetette magát hozzá. Nem lélegzett. Ujjai remegtek, szíve vadul vert, az esze nem fogta fel, mi történt.
Zsófia hívta a mentőket, megfogta a vizest, nedves kendőt nyomott László homlokára. De nem reagált. A mentők perceken belül megjöttek, és megerősítették a legrosszabbat: László meghalt. Valamit magyaráztak a szívéről, de a szavak elvesztek a zúgó csendben. Megjelent a rendőrség, a lányuk és a vejük. Kérdeztek, részvétüket fejezték ki. A lányuk zokogott, Zsófia pedig olyan volt, mintha kővé dermedt volna, és nézte, ahogy elviszik Laci testét.
A következő napok ködbe vesztek. Zsófia mozgott, de csak mint egy gép: járt, ahol mondták, tett, amit kértek, bólintott, ha kellett. Nem sírt – a könnyei mintha kiszáradtak volna. A lelke olyan volt, mintha Lászlóval együtt halt volna meg, csak egy üres héj maradt, bezárva a lakás négy falába.
Így telt el kilenc nap, negyven, három hónap. A lányuk, Eszter, járt hozzá, hozott élelmiszert, próbált beszélgetni, de Zsófia hallgatott, távolinak tűnt, mint egy szellem.
Egyik nap Eszter váratlanul megkérdezte:
– Anyu, kié az az autó a garázsunkban?
– Laci vette… – kezdte Zsófia, de a hangja elakadt.
Ebben a pillanatban a visszaemlékezések özönlöttek el: az autóvásárlás, László lelkesedése, a nevetése, a tervük. Szívéhez kapott, a könnyek égettek a szemében. Végre kitört belőle a sírás, hónapok óta először. Eszter kérdései – “ApA kétes Lada mellé parkoltatva, Zsófia letette a térképet az ülésre, és útra kelt, hogy László álmát egyedül teljesítse.
