Almák a hóban… Élt nálunk a Szélső utcában, az ősi erdő szélén – ott, ahol a fenyők az eget támas…

Almák a havon

A mi falunk szélén, ott, ahol az erdő kezdődik, ahol az öreg fenyők az eget karcolják és nappal is félhomály uralkodik, ott lakott nálunk Károly bácsi teljes nevén Fekete Károly. Szilárd, kemény ember volt, mint a tölgyfagyökér. Élete nagy részét erdészként töltötte, ismerte az összes fát, minden árkot, rókalyukat és vaddisznó-ösvényt a környéken. Kezei nagyok voltak, mint a kenyérsütő lapát, kérgesek, állandóan gyantától feketék mintha soha se engedné el a munkát. A szíve hát, azt mondanám, szintúgy kemény fa, de megbízható, bár néha túl zárt.

A feleségével, Piroskával, harminc évig éltek szépen, nagy egyetértésben. A faluban mindenki csodálta őket, tartásuk volt, akár a díszes tornácuk az ablakkeretek kékek, mint Piroska szeme, az udvar tele színes virágokkal, az ágyások között precízen húzva a sorok.

Emlékszem, amikor az almásukat ültették: Károly nagy gödröket ásott, Piroska óvatosan egyengette a vékonyka facsemetéket, gyökereiket bűbájos gondossággal rendezte, mintha gyerek haját simogatná, és közben halkan mondogatta: Nőjetek, növekedjetek, kedveseim, örömet adjatok majd a gyerekeinknek! Károly ránézett, letörölte a homlokáról a verítéket, és úgy mosolygott, ahogy később már soha.

Gyönyörű lett az a kert: tavasszal konokon fehéren virágzott, ősszel annyi alma termett, hogy lehetett érezni a friss gyümölcs illatát messziről, ropogósak, lédúsak voltak.

De Piroska korán elment: három hónap alatt sorvadt el, mint a faágból kiszáradt vessző, csendesen halt meg, álmában, férje kezét szorítva. Károly akkor megöregedett; nem sírt, férfiember, ugye. Csak megbicsaklott az állkapcsa, egyik napról a másikra hófehér lett a haja.

Maradt neki egyetlen késői kislánya, Boróka. Az lett az ablakában a fény, egyetlen tartása az élethez és ehhez a rejtett kis világukhoz. Borókáért élt Károly bácsi minden pillantása vigyázott rá, de csak a maga nehézkes, medveszerű módján. Szigorú volt, túl sokat nem engedett, még a tavaszi széltől is óvta. Úgy félt, hogy ő is elhagyja egyszer, mint azt tette az anyja. Ez a félelem fokozatosan rabsággá vált: Borókát nem engedte el szinte sehová.

Te vagy a reménységem, Boróka simogatta meg nagy kezével. Megnősz, átvállalod idővel a házat, sehová se engedlek innen. Itt jó nekünk, miért másznánk a világba? Ott csak becsapnak, eltipornak, ott farkasok járnak emberbőrben!

Boróka gyönyörű lány lett, aranyszőke hajfonata derékig ért, szeme, mint a kora tavaszi ég tiszta, kék, akár az apjáé. A hangjában is varázs volt: ha kiállt a falu végére és dalolni kezdett, elhallgattak a madarak is, a férfiak letették a kaszát, mindenki az ő énekére figyelt.

Az asszonyok mondogatták: anyja tehetségét örökölte, sőt, annál is többet. Boróka arról álmodott, hogy énekes lesz, felutazik Budapestre, és a konzervatóriumba jár. Kottákat böngészett, zenekönyveket olvasott, recsegős, régi bakelitlemezeket hallgatott rongyosra.

De Károly falusi fejjel gondolkozott: Ahol születtél, ott boldogulj! Félt a várostól, attól, hogy elnyeli őt is, mint tűz az erdőt.

Nem mész sehová! mordult rá, hogy megcsendült az üveges szekrény is. Majd csak elmégy fejni, férjhez adlak Zsoltihoz, a traktoroshoz, rendes fiú, építi a házát, szülni fogsz, mint a többi asszony! Arra ábrándozol, hogy énekesnő! Majd szégyent hozol a családunkra!

Aztán egy októberi, esős napon megrepedt a gát. Boróka, aki addig szelíd és engedelmes volt, összecsomagolt egy kopott bőröndöt és elindult. Károly akkor, mint akit az ördög megszállt: ordított, szidott, fenyegetett.

Elmész, vége! kiáltott utána. Nem vagy a lányom! Ne merj visszajönni!

Mikor a lány eltűnt az esőben, nem nézett hátra. Károly felszínre hozott egy baltát, és teljes erejéből belevágta a tornác lépcsőjébe a szilánkok, mint a vér, szétcsapódtak.

Meghalt nekem! dörmögte bele a semmibe.

Eltelt tizenkét hosszú év. Tél múlt, tavasz jött, a faluban gyerekek felnőttek, összeházasodtak, lettek unokák is. De Károly háza, mint valami emlékmű, állt tovább az almafák elvadultak, a festék lepattogzott, a lépcsőn rozsdás balta volt, rajta hegesedő seb. Az ablakkeretek színét már csak Piroska kék szeméhez lehetett hasonlítani.

Tavaly novemberben nagy hidegek jöttek korán hó még alig, föld kemény, fekete, a hőmérő mínusz tizenötöt mutatott már kora este.

Mentem haza egy betegellátásból, nézem Károly házából nem száll fel füst. Ilyen időben, ha nem fűtenek baj van, az biztos. Rosszat sejtettem. Löktem a kaput, Polgár, az öreg kuvasz alig emelte fel a fejét.

Bementem, bent hidegebb volt, mint kint; jégréteg a vödör vizén. Nehéz dohos, gyógyszerszag és a reménytelen öregség illata. Károly az ágyon feküdt, subába bugyolálva. Zihált, vacogott, remegett. Szeréntem félrebeszélt:

Piroska suttogta Hol van Boróka? Miért nem énekel? Szólj neki, énekelje a Hej, Dunáról fúj a szél

Tudtam, nagy a baj. Láz, tüdőgyulladás, Károly megindult lefelé. Abban az éjszakában ott maradtam, fűtöttem, injekcióztam. Álomba kiabálva kérte vissza a lányát.

Ott, a lábánál ülve szinte belém harapott a felismerés: mennyi ki nem adott szeretet rejtőzik ebben az öregben, mekkora fájdalmat okozott magának a félelméből fakadó szeretetével.

Reggelre fordult a kocka: megtört a láz, Károly kinyitotta a szemét, de az még mindig szomorú volt.

Valéria mondta halkan, én voltam a falu doktora Minden nap vártam. Reggel kinéztem, este füleltem, hátha nyikordul a kerítés. Tudtam, hogy soha nem jön, mert megbántottam de reménykedtem.

Tudom mondtam, takartam be vastagabban. Írt is a lányod. Julcsi, a postás mondta.

Írt? alig hitt a fülének. Hol vannak a levelek? Mintha nem is számítottam volna rá! Bedeszkáztam a ládát Azt hittem, elfelejtett.

Julcsinál vannak a levelek, nem dobta ki őket. Gondolta, egyszer még kelleni fognak.

Reggel a postára mentem Julcsi átadott egy régi, elhasznált dobozt levelekkel. Elhoztam őket Károlynak.

Ahogy olvasta őket a nagy, érdes keze reszketett, a könnyei átáztatták a papírt, az unokák képeit csókolta kettő unokája is volt már. Az egyik borítékban egy tört telefonszám: négy szám hiányzott.

Ez baj, mondtam. Cím az van, de Budapest nagy. Mire leveleztek, hónapok telnek el.

Elmegyek! mondta, hátha a lábán jó. Ha kell, kúszva is megkeresem!

Dehogy mégy! csaptam rá. 21. század van, megoldjuk másként!

Átmentem a szomszédék fiához, Gergőhöz, aki informatikus hallgató a városban. Megkértem, nézze meg az Interneten.

Nézzük csak Boróka Fekete? Van Facebookon Kép is van: Honvágyom Szarvasra. Írok neki.

Küldött egy üzenetet: Szia! Itt Gergő Szarvasról. Sürgős, apukád rosszul van, várja a választ. Vártuk az internetet, a gyenge falusi wifit. Az idő csak múlt.

Károly reszketett, csepegtette a gyógyszert, nézett maga elé. Nem fog válaszolni, haragszik joggal! mondta.

Aztán egyszer csak pittyent a gép! Válaszolt! Írta a férje telefonszámát.

Hívtuk őket. Hosszú, végtelen csengés. Felvette egy férfi. Komor hang:

Halló? Ki az?

Károly szinte beszélni sem tudott, én böktem oldalba.

Károly vagyok Boróka apja.

Csend. Nyomasztó, hosszú. Lassan egy női hang: Kérem, adjad ide! és végül: Halló? Boróka hangja, idegen, szikár, de törékeny.

Boróka kislányom élsz?

Több másodperces szünet. Csak sírást hallani. Halkan mondta:

Miért hívsz most? Ennyi év után?

Haldoklom, Borókám. Szerettem volna elbúcsúzni. Ha tudnál egyszer bocsánatot adni.

Sírni kezdett, de nem tudott válaszolni. Végül azt mondta:

Nem tudom, hogy menni fog-e. Túl sokat vártam. Túl sok levelet írtam, hiába.

Nem kérek sokat, csak halljad: úgy szerettem, ahogy tudtam. Hibáztam, nagyon.

Odamegyünk mondta végül hidegen. Nem tudom, mi lesz utána, de nem hagyhatlak egyedül meghalni.

Letette. Károly arca nem volt boldog, inkább megkönnyebbült, mégis gyötört.

Jönni fog mondta. Kötelességből. De elnéz-e valaha?

Na, Semjényné! szólított. Mégis hová jönnek?! Poros, koszos házba! Nincs rend! Mit fog mondani a veje meg az unokák!

Ne aggódj csitítottam. Helyrehozzuk.

Megmozgattam az utcát, a szomszédokkal kitakarítottuk a házat. Károly csak bolyongott, meg sem ismerte önmagát a tükörben.

Eljött a reggel jött a piros Suzuki, kiszállt Boróka, urával, két gyerekkel, mint egy igazi városi család. Károly a tornácon, szorítja a sapkáját. Boróka félúton megállt, nézte az apját, a házat, a lépcsőt, ahová húsz éve a baltát vágta. Látszott rajta: küzd az érzésekkel. Harag, szánalom keveredett.

Károly lement a lépcsőn, tétován felé lépett.

Szervusz, Boróka.

A lány nézte, majd csak ennyit mondott:

Szervusz, apu.

Aztán lassan megölelte óvatosan, valahogy mégis tartva magát. Károly nem mozdult, csak beletemetkezett a sapkájába, tarkóját remegtette.

A házban sűrű volt a csend, az unokák féltek, a vő árgus szemekkel nézett végig mindenen.

Leültek, csak a kanalak csörrentek.

Károly nem bírta ki, felállt, töltött egy kis pálinkát, reszketett a keze:

Köszönöm, hogy eljöttetek. Nem vártam már, bár mindig vártam Boróka, Laci elmondani se lehet, mennyire bánom mindezt.

A vő szigorúan, de együttérzőn nézett aztán csendesen mondta:

Jól van, Károly bácsi, mi se vagyunk haragtartók. Borókának kellett ez az út. Nagylelkű a maga lánya, higgye el! Igyunk erre.

Aztán a kisunoka, Márkocska megkérdezte vékony hangon:

Papa, miért nincs már balta a lép-csőben? Anya mondta, hogy volt

Boróka gyorsan rászólt, ő pedig kesernyésen elmosolyodott:

Elrothadt, kisfiam. Ahogy a harag is elmúlik, ha hagyod. Inkább holnap elviszlek az erdőbe, élőket mutatok.

A jég csak fokról-fokra olvadt. Három nap alatt tanultak újra egymás mellett létezni. Károly minden percben igyekezett, de félt, hogy elront valamit.

Harmadik este Boróka eljött hozzám a rendelőbe. Vörösek voltak a szemei.

Valika néni, adjon valamit a szívemre. Nehéz ez nagyon

Csendben teát főztem, mentát csipkebogyóval.

Még mindig haragszol?

Haragszom suttogta, görcsösen fogva a bögrét. Nézem apámat, most csak szánom De csak felrémlik az esőben, amikor kiabált, amikor azt ordította: “Elátkozlak!” Azóta is fáj. Jöttem, hogy mindent elmondok, minden bánatom rázúdítok de mikor megláttam, már nem ment. Azt hiszem, ő maga nagyobb büntetés önmagának, mint amit én adhatnék. Magát zárta börtönbe tizenkét évig. Kár még rugdalni.

Ez a bölcsesség, Borókám mondtam. A megbocsátás nem felejtés. Inkább megsajnálás: megérted, hogy nem rosszaságból volt ilyen, csak tudatlanul félt. Szeretett csak rosszul.

Boróka belekortyolt a teába.

Tudja, ma megnézte a kicsi Zsófinak a csizmáját a sparhelt mellett, ugyanúgy, ahogy nekem tette egykor. Akkor egy kicsit minden könnyebb lett. Lesz életünk, Valika néni. A gyerekek miatt próbálkozunk újra. S talán egyszer a seb is beheged.

Egy hét múlva visszamentek a városba, de megígérték, hogy nyáron újra jönnek. Jöttek is.

Károly valahogy megfiatalodott: rendbe rakta az almáskertet, s történt valami csodálatos az elvadult fák újra virágba borultak! Az egész udvar fehéren lebegett.

Egyszer arra jártam, látom őket a tornácon ülni. Károly és Boróka váll váll mellett, csak néznek a lenyugvó napba. Zsófi koszorút fon a kertben.

Károly intett, hogy menjek be, Boróka is mosolygott. Ebben a mosolyban volt némi szomorúság még, de már nem érződött benne harag.

Semjényné, jöjjön, igyon egy kis almás teát, Boróka főzte, áttetsző, mint a borostyán!

Odabent teáztunk, az alma és nyár illata lengte be a verandát.

Azt mondják, a törött csészét meg lehet ragasztani repedés marad, de használni lehet még, s a tea is finomabb belőle, mert jobban vigyázol rá, mint az újra.

Az élet rövid, mint egy téli nap. Egy pillanat, és már félhomály van. Mindig azt gondoljuk: “Majd jövőre kibékülünk, majd jövőre meglátogatjuk egymást.” De a jövő nem biztos, hogy jön a ház kihűlhet, a telefon örökre elhallgathat, a postaláda pedig üresen maradhat.

Rate article
News 24 Justall
Almák a hóban… Élt nálunk a Szélső utcában, az ősi erdő szélén – ott, ahol a fenyők az eget támas…