Az álmaim férfija elhagyta a feleségét értem, de elképzelni sem tudtam, hogy minden milyen csúnyán fordít majd ellenem.
Már a diákkorom óta csodáltam. Mondhatni, feltétel nélkül szerettem naivan és vakon. És amikor végre figyelni kezdett rám, teljesen elvesztettem a fejem. Több évvel az egyetem után történt, amikor ugyanabban a cégnél kezdtünk dolgozni. Végül is ugyanazt a szakmát választottuk, így nem volt különösebben meglepő. De én úgy éreztem, hogy ez a sors akarata.
Azt hittem, ő az álmaim férfija. És fiatal lányként egyáltalán nem zavart, hogy már házas volt. Sosem voltam férjnél, fogalmam sem volt arról, milyen egy házasság darabokra hullása. Ezért egyáltalán nem éreztem bűntudatot, amikor Balázs úgy döntött, hogy otthagyja a feleségét értem. Ki gondolta volna, hogy ez ennyi fájdalmat fog hozni nekem? Igaz, amit mondanak más nyomorán nem építhetsz boldogságot.
Amikor engem választott, a hetedik mennyországban voltam, és mindent megbocsátottam volna neki. Valójában a mindennapokban nem volt annyira hercegszerű, mint amilyennek látszott. A cuccai mindig szétszóródtak a lakásban, és kategorikusan megtagadta, hogy elmosogasson. Minden házimunka az én vállamra hárult. De akkor még nem is érdekelt.
Elég hamar elfelejtette az előző házasságát. Nem volt gyerekük, és a kapcsolat, mint kiderült, inkább a szülei nyomásából jött létre. Velem más volt legalábbis ezt mondogatta.
A boldogságom nem tartott sokáig, mert minden megváltozott, amikor várandós lettem. Eleinte Balázs nagyon örült a gyereknek. Még egy nagy családi összejövetelt is szerveztünk az alkalomra. Mindenki sok szerencsét és egészséget kívánt a kisbabának.
Az az este a legszebb emlékeim között él. Nem bánom, hogy megtörtént. De attól a pillanattól kezdve a vak szerelmem lassan kihunyt.
Ahogy nőtt a hasam, egyre ritkábban láttam Balázst. Szülési szabadságra mentem, így csak késő este találkoztunk. Egyre gyakrabban maradt későn a munkahelyén, vagy céges bulikra ment. Eleinte nem zavart, de hamarosan kikészített. A házimunka egyre nehezebbé vált, hiszen már nem tudtam egyszerűen lehajolni, hogy összeszedjem a szétdobált zoknijait.
Gyakran kérdeztem magamtól túl gyorsan vágtunk bele ebbe a gyerekbe?
Tudtam, hogy az érzések idővel kihűlnek, de nem számítottam rá, hogy ilyen gyorsan. Balázs továbbra is hozott virágot és csokoládét, de én már csak azt akartam, hogy legyen velem.
Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy nem véletlenül járkál állandóan céges bulikba. A kollégák már említették egy kávé mellett, hogy új, fiatal lány érkezett a részlegre. Egyébként is hiány volt, és amikor szabadságra mentem, a helyzet kritikussá vált. Milyen ironikus.
Nem tudtam biztosan, hogy róla van-e szó, de a férjemnek biztosan volt valaki más, mert egyre kevesebb szabadideje maradt. Vagy dolgozott, vagy üzleti találkozón volt, vagy valamilyen céges eseményen, amit nem hagyhatott ki. Egy nap a kabátja zsebében találtam egy cetlit, ismeretlen monogrammal. Nem is tudom, mi ösztönzött rá, de visszatettem, és úgy tettem, mintha semmit sem láttam volna.
Rettenetes volt egyedül lenni a terhesség hetedik hónapjában, miközben a férjem csak azt hajtogatta, hogy túl ideges vagyok. Minden veszekedés után csalódottan sóhajtott. Valahogy megértettem, hogy ha szóba hozom a témát, biztosan egyedül maradok. A félelem, hogy elveszítem a férjem, annyira eluralkodott rajtam, hogy másra sem tudtam gondolni. Azt mondják, amitől leginkább félsz, az biztosan bekövetkezik.
Bármilyen jól udvarolt Balázs, nem volt igazi úriember. A legmegrázóbb szavak, amiket valaha hallottam: Nem vagyok kész a gyerekre. És: Van valaki más. Már nem is emlékszem pontosan, hogyan mondta, de abban a pillanatban azt hittem, megőrülök.
Nem számítottam rá, hogy lesz erőm bennem a válókereset beadásához. Úgy tűnik, ő sem számított rá, hogy nem tűröm tovább a viselkedését. És biztosan nem számított arra, hogy másnap kivágtam az összes cuccát a lakásból. Akkor örültem, hogy csak bérlemény volt, így nem kellett osztozkodnunk.
De a gyerek? Gondolj a gyerekre! Hogyan fogod eltartani?
Megoldom. Otthonról dolgozom. Ráadásul a szüleim régóta segíteni akarnak. Anyukám mindig is azt mondta, hogy egy kicsapongó fickó hallgatnom kellett volna rá.
Valószínűleg a kisfiam jövőjéért érzett felelősség adott erőt. Egyedül talán nem mertem volna lépni.
De azt is megértettem, hogy nem akarom egy ilyen ember mellett felnevelni a gyermekemet.
Annyira aljas volt az árulása, hogy semmi közöm sem akartam hozzá. Mintha lehullt volna a szememről a hályog.
A válás utáni első hónapok, a szülés is, borzasztóan nehezek voltak. Visszaköltöztem a szüleimhez, akik nagyon örültek, főleg a nagyszülők, akik mindig is vártak egy unokát. Nem mondhatom, hogy nem hiányzott Balázs, de próbáltam nem gondolni rá. Biztos voltam benne, hogy jól döntöttem, és a legjobbat adhatom a fiúnak.
Aztán hirtelen újra felbukkant.
Úgy tűnik, Balázs nagyon megbánta. Meg akarja ismerni a fiát. De én akarom-e? Vagy talán jobb lenne elköltözni egy másik városba?
