Hogyan változtatja meg a anyós a hétvégéket kínzássá
Nem vagyunk a fizetett segédeitek! Így változtatja a anyós minden hétvégénket robotolássá
Ha egy éve valaki azt mondta volna, hogy a ritkán becsült, vágyott hétvégeim nehéz fizikai munkába fognak torkollani, ahol minden izmom fáj, és könnyek gyűlnek a szemembe nem hittem volna el. De most ez a valóság. Mindennek az oka a határozott anyósom, a makacs Tóthné Katalin, aki úgy döntött: mivel a férjem, Péter és én egy társasházban lakunk, és nincs saját kertünk, nekünk semmi gondunk, és rengeteg szabadidőnk van. Így hát nyugodtan beoszt minket, ahogy neki tetszik.
Péter és én egy éve vagyunk házasok. Szerény esküvőnk volt a pénz szűkös volt, és a városunkban minden fillér számít. A szüleim egy kis régi lakással segítettek. Persze, nem volt a legjobb állapotban, ezért terveztünk felújításokat. Nem egyszerre mindent, de tavasztól kezdve lassan haladtunk: itt egy csap, ott tapéta, a konyhában új padló. A pénz gyakran hiányzik, az idő meg főleg.
Ám Péter szüleinek van egy házuk a vidéken, nagy kerttel, tyúkokkal, kacsákkal, egy kecskével, sőt, még két tehénnel is. Az agglomerációban élnek, ahol sokan ragaszkodnak a földjükhöz még a régi időkből. Ez az ő döntésük volt, az ő projektjük. Tiszteletben tartjuk, de nekünk ez nem jön be.
Katalin azonban másképp látja. Amikor megtudta, hogy mi melegben ülünk, kert és kötelezettségek nélkül, rögtön elkezdett rendszeresen meghívni minket. Először csak látogatóba. De hamarosan minden szombaton és vasárnapon egyértelmű utasítások következtek: Gyeretek segíteni! Nem pihenni vagy kikapcsolódni, nem munka. Alighogy beléptünk a házba, már nyomtak a kezünkbe egy seprűt, kapat vagy vödröt. Mosoly, és irány a kert.
Eleinte még azt gondoltam: Jó, néhányszor segítünk, megmutatjuk, hogy a család részei vagyunk. Péter is megpróbálta fékezni az anyját: Felújítunk, kevés az időnk, stresszes a munka. De Katalin makacsságának nincs határa. Ti úgy éltek, mint a királyok a városban! Nálam minden az én vállamon nyugszik! Az érvek a fáradtságról nem érdekelték. Mi van abban a pici lakásotokban ennyire fontos? Mi felneveltünk benneteket, most adjatok vissza!
Őszintén, én jó menyecske akartam lenni. Nem akartam veszekedni. De aztán egy látogatáskor nyomott a kezembe egy vödröt vízzel és egy rongyot: Amíg én főzöm a levest, te letörlöd az összes padlót a pajtáig és vissza. És Péter faragjon deszkákat, a tyúkólat meg kell javítani. Udvariasan próbáltam visszautasítani, mondtam, hogy kimerültem a hétből. De ő fel se hallgatott. Mintha egy fizetett segéd lennék, aki meri megtagadni a munkát.
Vasárnap este már minden izmom fájt. Hétfőn elaludtam a melóban. A főnököm ledöbbent sosem voltam beteg, és most hirtelen kivagyok. Hazudtam, azt mondtam, rosszul vagyok. És mindez egy pihentető hétvégét követően, anyóséknál. Semmi öröm, semmi hála csak harag és csalódás.
A legrosszabb: többször elmagyaráztuk, hogy saját kötelezettségeink vannak, fáradtak vagyunk, a lakás egy állandó építkezés! De Katalin minden nap hívott: Mikor jöttök már végre? A kert nem szántja fel magát! Amikor azt mondtuk, most nem megy, csak annyit válaszolt: Mit folyik ott nálatok, ha már hónapok óta nem vagytok kész? Kastélyt építetek?
A pimaszsága sokkoló volt. Főleg, amikor nyíltan megmondta: Rád számítottam. Te mégis nő vagy. Meg kell tanulnod tehenet fejni és zöldséget ültetni ez fog előre vinni. Hallgattam, de belül forrt bennem a méreg. Soha nem akartam vidéken élni. Nem kell tehenet fejnem vagy trágyát lapátolnom.
Péter mellettem állt. Ő is ugyanúgy idegesítette az anyja követeléseit. Régen szívesen járt haza most már csak kötelességből. A
