Április reggel volt, amikor a napsütés beverekedett a hálószobába, a frissként festett falakat pásztázza. Mária a tűzhelynél állt, kevergette a főzelékes levest, és az időt nézte. Korábban keltem fel, megígértem Sándornak, hogy megszolgálom a kedvenc levesét. Az utóbbi években gyakori megbízhatósági problémák miatt kellett ilyesmit csinálnom, de most határozottan jobban éreztem magam, amikor ő az asztalhoz ült, félálmosan pöccintve a telefont.
– Sanyi, láttad a sötétkék nyakkendőmet? – kérdezte, miközben a hálószobából kijövet még dobozban tartalmazta a gombjait.
– A gardróbszekrényben van, a jobb oldali fiókban, tegnap vasaltam – válaszoltam szinte a lábaim alá, mert a tűzhely mellett nem tudtam elmenni a pánikoláshoz.
A reggeli csendben perdült tovább. Sándor a híreket olvasgatta, én meg a leves ételismeretét tanulmányoztam. Már régóta nem mertem kérdezni, mi bántja, bár a szülők és a csendes hangulat komoly nyomást gyakorolhatott.
– Köszönöm, finom volt – mondta, ledobta a csészét –, halljuk, beszélni szeretnék veled… Apám jön szombaton. Jöhetne hozzánk egy ideig.
Képzeletben lepihentem a csészémet. Károly Bánfi, akinek a menyasszony-sztori miatt három éve nem beszéltünk, és aki még az esküvőn is elűzött a lovasfővadászatot említve. Aki még akkor is megmaradt a jelszónak: „az ifjú Sara házasságba nem illő”.
– Mikor jön? – dadogtam, mivel a szó hiányzott a lelkemben.
– Délután találkozni fogunk, és akkor itt fog aludni – nézett rám kitért, de megbánó tekintettel. – Anya és ő… valami komolyabb gondokkal néz előre. Azt mondja, két hónapig szeretne pihenni nálunk.
– Két hónapig? – letettem a csészét, és felpattantam az asztalról. – Sanyi, nekem van dolgom. Fontos beszámolók vannak késő estékig.
– Sajnállak, Mária – határozottan mondta, és a vállamra tette a kezét –, de meg kell értened, ő miattam jön ide. Az én apám.
– Nem kellett volna előtte beszéljünk – kezdtem pucolni a tányérokat. – Az életemet össze kell raknom.
Visszamentem a lakásba, és bepislogtam az internetre. A félisten, akit régóta nem látni, egyesült a múltban. A katona-helikopter-puska-ember, aki egy másik asszonyhoz ment feleségül, aki a fia felesége, sajnos, a mai nappal gyökerestül megváltozott.
Este kifésült lába megérkezett szombatról. Mária átvette a napokat, és a konyhában szimpla üvegházi rendbe hozott mindent. A kávé nem volt kávém, de más is szükséges volt.
Éjféltől csönd volt, de amikor álkonyat jött, Károly Bánfi a változások pallérján megállt. A lakásban volt valami ismeretlen abszolút, bár a szavai még mindig csak a múltat idézték.
Közben Tolnai Tünde, Mária közeli barátja, szintén megjelent. Bár ő nem ismerte Károlyt, szemetelvességével rögtön látott valamit. Mária a telefonos értesítése után elmondta neki, ami történt. Tünde viszont figyelmeztetett:
– Ne higgy neki, Mária. Az ilyen években még a jóindulat is maradéktalanul elcsúszthat.
A héten napokon át találkozgatni kezdtünk. Károly Bánfi kora reggeli kis séta mellé költözött, a homokozókhoz, ahol megismert szomszédok segítettek. Az étel készültsége során Mária egyre jobban érezte magát, mert a teher fokozatosan tisztulni kezdett.
Micimackó Testvér, végül is, hogy nevű a fiatalabb anyj, régóta nem tudtam elképzelni őt más életérzéssel. A Bíró téma különös módon átalakult, mert Károly Bánfi azt mondta nekünk:
– Bocsánatot kérek, amiért egyszer a menyasszonytól elutasítottalak. Nem értettem a szeretet férj és feleség közötti meghittségét. A múltat láttam, de nem a jövőt.
A telefonom is különös módosításban vett részét: a fia, Sándor, újra saját lakásban él, és a múltbéli bajok helyére a mai szeretet vont be. A harmadik időszakban a két külön élet, Mária és Károly Bánfi értékelése egymásra meredve, új kezet fogtak.
Károly Bánfi elment a városból, de a lélektani elbúcsúzás minden részletében ott rejtőzött. A háztartásban a részletnél, az időjárásnál, a gyerekek időskori gondolkodásánál is szerepelt az új rend. Az igazi megszilárdulás végül is valamikor a közös életben történt, amikor a szülők és a gyerekek igazán megértették egymást.
Este, amikor a telefon ismét szólalt meg, Mária a kisbabáról beszélgetett Sándorral. Apjának elmondta, hogy anyjaként érzik őt. A két ember, aki régen csak szakszavakat hordozott, most valamiféle megtört békét alakítottak ki. A testvérpár, aki idő után újra találták meg egymásat, most szívet vehettek egymás ellenében.
A vizsgálat után Mária meggyőződött arról, hogy valóban várandó. A háztartás ismét újraépítődne, és ezúttal mindannyian résztvevői lennének. Károly Bánfi, aki egyszer csak „a papácsapja”-t nézte, most már a saját unokáját álmodozhatja, aki a gyerekágyban alszik a házban.
Bezártam a naplót, és magamban hallgattam az idő telését. A múltban, ahol a feszültség és a szóhiány uralkodott, most valami más született: egy új esély, ami talán soha nem érhető az életben. De mivel az élet különös nyelvvel beszél, néha a legrosszabb időszakokból is világosság születik.
