Ötven éve magamra hagyom magam. Nem, egyszer házas vagyok, de a férjem egy évvel a házasság után otthagyt bennünket. Akkor frissen szültem a lányomat, Valériát. Végül Péter a volt férjem hagyja nekünk a háromszobás lakást Budapesten, hogy legalább itt rendesen tudjak élni. Soha nem gondolok újra férjhez menni. Rá sem vagyok képes.
Valéria felnő, és nekem kell lábára állítanom. A gondok már a nyakamba növekednek. Tudom, hogy mindent megteszek, de a kislányomnak még hiányzik egy apa vállánál nyugvó biztonság. Nem tudom ezt pótolni. Így Valéria egyre jobban ragaszkodik minden fiúhoz, akivel barátkozik vagy kapcsolatot épít. Nem mindenki szereti ezt a rámenős viselkedést. Gyakran kell nyugtatnom a lányt, és lelki sebeit begyógyítanom. De Isten jó, és Valéria végül találja meg a férjét.
A férje Dániel, kedves és odaadó. Én csak azt akarom, hogy Valéria vele házasodjon. Ő tiszteli a lányomat és engem is. Mit kérhetnék még? Így tartom őt a tökéletes vejeként. De a mesék nem mindig igazak. Fél évvel a házasságuk után Dániel teljesen megváltozik.
Eközben anyámmal foglalkozom, aki még él. Ő is fiatalon szült, mint én is Valériát, így még unokát is hozott nekünk. Mostanában azonban megbetegszik; a kimerültség annyira legyőzi, hogy az időskorú anyát a saját otthonomba kell hoznom, és állandóan gondoskodnom róla. Nem volt hova mennem, ezért anyám velem él. Ez a gondolat Dánielt semmiképp sem tetszi.
Nem értem, mi váltja ki benne a felháborodást. Nem kényszerítem arra, hogy az idősanyát gondozza; minden teher rám hárul. Anyám sem igényes, csak átlagos. Nem tudom, mi zavarja a vejet.
Az idő múlásával a helyzet csak romlik. Dánielrel együtt Valéria is melléjük áll, és már elkerülnek. Régen együtt ettünk egy asztalnál, most a gyerekek a saját szobájukba húzódnak. Próbálok beszélni a lánnyal, de csak csend és kifogások jönnek.
Nem hoznak örömet a nagyszülőktől sem. Állandóan azt mondják, hogy addig élnek, amíg nem kell sietni, csak magukra gondolnak. Eleinte ragaszkodtam, aztán feladtam. Ez az ő ügyük, ők maguk rendezik. De Dániel egyre inkább nyomja a határait: otthonunkban úgy viselkedik, mint a ház ura, pedig egy ujját sem mozdítja meg, hogy felújítsa a lakást vagy valamit vásároljon. Inkább barátaival klubokban tűnik el. Nem értem, hová tűnt az a csodálatos veje, akit eleinte láttam.
Azt hiszem, most mutatja meg az igazi arcát.
Minden héttel Dániel egyre elviselhetetlenebb. Amikor eljön az Újév, megtagadja, hogy velünk ünnepeljen. Valériát a szobájába viszi, és ők külön ünneplik anyámmal. Éjfélig a lány még feljön, hogy köszöntsön, de a férje egy szót sem szól.
Másnap Dániel kijelenti: Eladjuk anyád házát, és magunknak veszünk egy új lakást. Nem tudok reagálni. Ő már fél éve nálunk él, a költségvetésünkből. Nem elég ez?
Nem, úgy nem gondolok. Szerezzétek meg a saját otthonotokat. Ez anyám háza. Nem adunk el semmit. Ez az ő tulajdona, és ő maga dönt majd róla felelek dühösen.
Dániel dühét még fokozza. Ugyanazon a napon összeszedi a cuccait, magával viszi Valériát, és a szüleihez megy.
Szomorú, hogy a lány szó nélkül engedett, de ez az ő döntése. Ha úgy gondolja, jó lesz neki így, akkor maradjon Dániellel.
Jó döntés volt ez a nőnek?
Ti mit tennétek a helyében?
Barátok, ha szeretnétek még több történetet olvasni, írjátok meg a véleményeteket, és ne felejtsetek el lájkolni. Ez motivál minket a további írásra!







