A várva várt unoka Natália Mihályné kitartóan hívogatta a fiát, aki ismét hosszabb hajóútra indult. De a kapcsolat továbbra sem jött létre. – Na, hát mit műveltél már megint, fiam! – sóhajtott izgatottan, és újra tárcsázta a jól ismert számot. Hiába hívogatott – amíg fia el nem érkezik a legközelebbi kikötőbe, addig nem lesz térerő. Ez pedig egyhamar nem várható. Pedig most aztán…! Natália Mihályné már második éjjele nem tudott aludni – lám, mit tett a fia! *** A történet valójában évekkel ezelőtt kezdődött, amikor Misi még nem gondolt arra, hogy hosszújáratú hajókon dolgozzon. A fia már felnőtt férfi volt, de valahogy a nőkkel sosem alakultak jól a dolgai – mindenki neki valamiért nem volt megfelelő! Natália Mihályné fájó szívvel látta, ahogy egy-egy kapcsolat zátonyra fut ezekkel a szerinte rendes és csinos lányokkal. – Elvisehetetlen a természeted! – mondogatta a fiának. – Neked semmi sem jó! Vajon lesz valaha nő, aki megfelel az elvárásaidnak? – Nem értem a szemrehányásaidat, anya. Te csak azt akarod, hogy megnősüljek, és mindegy, hogy kivel? – Nem mindegy, dehogy! Az számít, hogy szeressen téged, és rendes ember legyen! A fiú sokatmondóan hallgatott erre, ez pedig valamiért nagyon bosszantotta Natália Mihálynét. Hogyhogy a fia, akit ő nevelt fel, most úgy viselkedik, mintha jobban ismerné az életet, mint saját anyja? Ki is az idősebb kettőjük közül, végül is? – Na és, mi bajod volt Nórával? – mérgelődött az anya. – Ezt már mondtam. – Rendben… Nóra rossz példa volt. De szerinted tényleg nem volt hozzád őszinte. Bár ezt én még most sem értem teljesen… – Anya! Szerintem ne rágjuk ezt tovább. Nóra nem az a lány, akivel leélhetném az életemet. – És Kati sem? – Ő sem, – válaszolta higgadtan a fia. – De hát Jeni is milyen rendes lány volt! Nyugodt, házias, kedves. Mindig segített a ház körül – nem? – Igazad van, anya. Kedves volt. De kiderült, hogy sose szeretett igazán. – És te őt? – Valószínűleg én sem. – És Dóri? – Anyu! – Na mi van? Neked tényleg nem lehet a kedvedben járni! Hát egy igazi nőcsábász vagy! Családot kéne alapítanod már, unokákat adni nekem! – Hagyd abba ezt az értelmetlen vitát! – vesztette el türelmét Misi, és rendszerint elment otthonról. „Egész apja a makacsságával és precizitásával!” – morgolódott bosszúsan az anya. Az idő telt, a fiatal lányok cserélődtek Misi körül, de az anyai álom – megélni fia családi boldogságát és végre unokát babusgatni – csak nem valósult meg. Végül Misi hivatást váltott. Egy régi barátja meghívta őt dolgozni a hajókra, ő pedig elfogadta. Natália Mihályné hiába próbálta lebeszélni erről. – Mi van, anya? Ez nagyszerű lehetőség! Tudod mennyit keresnek a fiúk? Nekünk mindenünk meglesz! – Mit kezdjek én a pénzeddel, ha közben alig látlak? Inkább családot alapítanál! – Azt is el kell tartani! Ha lesznek gyerekek, nem fogok többet tengerre menni, hanem felnevelem őket. Most meg, míg fiatal vagyok, kell a pénz! És tényleg, az első útja után teljesen felújította a lakást. A második után számlát nyitott, és átadta anyjának a kártyát. – Hogy sose kelljen nélkülöznöd! – Nélkülem így is megvagyok! De unokám nincs, az idő meg repül. Öreg vagyok már! – Ugyan már, ne viccelj! Nyugdíjig még van pár év! – nevetett a fia. Natália Mihályné nem használta a pénzt. Volt saját szerény bevétele, a helyi gyógyszertárban dolgozott, abból elvoltak. „Hadd legyen a kártyán, Misi se ellenőrzi soha. Fog még ámulni, milyen takarékos az anyja!” – gondolta. És így éltek évekig. Misi, amikor hazajött, pótolni akarta a „tengeren elvesztett” időt – barátokkal találkozott, bulizott, ismerkedett lányokkal, akiket már nem mutatott be az anyjának. Mikor ezt számon kérte rajta Natália Mihályné, a fia csak ennyit válaszolt: – Csak hogy te ne idegeskedj, hogy miért nem vettem el őket. Nem fogok ilyenekhez hozzákötni az életemet, anya! Ez fájt az anyának. Főleg, hogy a fia túl naivnak nevezte. Ezt is így mondta: – Túl jó véleményed van az emberekről, anya! Túl hiszékeny vagy. Igazából alig ismerted a lányokat, csak jó benyomást akartak kelteni neked! Ez a keserű lecke sokáig nem hagyta nyugodni Natália Mihálynét, mert a fia a hiszékenységét butaságnak állította be. Azaz az anyját hülyének nevezte! De amikor egy este véletlenül meglátta Misit egy lánnyal, újra feltámadt benne a remény, hogy mégis sikerül rendbe hozni fia életét. Habozás nélkül odament hozzájuk – Misi, a felnőtt férfi, csak zavartan pirult el. Anya az anya – be kellett mutatnia a lányt. Miléna tetszett Natália Mihálynénak: magas, karcsú, göndör hajú, kedves és kellemes modorú. Amint meglátta ilyen csinos lányt a fia mellett, minden korábbi sérelmét elfelejtette. „Lehet, hogy tényleg csak balszerencséje volt eddig! Jó, hogy nem ragadt le másnál, különben sosem találkozott volna ezzel a lánnyal!” – reménykedett. Misi egész szabadság alatt Milénával randizott, az anya unszolására többször is áthívta őt. Az anya nem győzött örülni: a lány művelt volt, jó társalgó. De amikor Misi következő hajóútra készült, Miléna hirtelen eltűnt. – Milénával már nem tartjuk a kapcsolatot! Neked sem kell vele találkoznod – mondta röviden Misi és elutazott. Az anya sokat töprengett, mi történt, de sehonnan sem tudott meg semmit. *** Eltelt egy év. A fia többször is hazatért, de a lánnyal kapcsolatos kérdésekre ridegen felelt. – Jaj, ebben meg mi nem volt jó? Mi bajod lehetett vele? – tört ki egy nap az anya. – Anya, ez csak rám tartozik! Ha elváltunk, megvolt rá az okom. Kérlek, ne szólj bele az életembe! Az anya majdnem elsírta magát. – Hogy lehet így, Misi! Hiszen aggódom érted! – Ne aggódj! – vágott vissza Misi. – Azt meg külön kérem, hogy Milénával ne beszélj, és engem se faggass állandóan! Misi rövidesen megint elment útra, Natália Mihályné pedig megtépázott szívvel élte tovább a szokásos életét. Egyik nap, amikor dolgozott, valaki jött az üzletbe bébiételért. Ez Miléna volt! Zavartan lesütötte a szemét, és igazított a babakocsiban ülő kislányon. – Milénácska! De örülök, hogy látlak! Misi semmit sem mondott. Elment, és megtiltotta, hogy utánad tudakozódjam! – hadarta örömmel az anya. – Tényleg? – pillantott rá szomorúan Miléna. – Akkor legyen így. Natália Mihályné ideges lett. – Mondd el, kislányom, mi történt köztetek? Tudom, nehéz természetű a fiam. Megbántott valamivel? – Nem számít… Nem haragszom rá. Mennünk kell még boltba, elnézést! – Gyere be hozzám bármikor! Ide is, dolgozom több műszakban. Beszélgethetnénk legalább! És Miléna be is tért másnap – ismét bébiételt vett. Kisvártatva az anya szóra bírta: Miléna Misitől várandós lett, ám a férfi azt mondta, nem vállalja a gyereket – hiszen folyton úton van, nincs ideje ilyesmire, és hosszú kapcsolat sem érdekli. Aztán eltűnt. – Gondolom, hajóra ment – vont vállat Miléna. – Nem baj! Nem akarunk nyűg lenni senkinek! Ketten is jól vagyunk! Natália Mihályné majdnem térdre rogyott a babakocsi előtt: – Ezek szerint… ő az én unokám? – Úgy néz ki – válaszolta Miléna halkan. – Anna a neve. – Annácska… *** Natália Mihályné nem találta a helyét. Alig tudta kihúzni Milénából: alig van hol lakniuk. Miléna nem helybéli, albérletben lakott, de kisgyerekkel, fix jövedelem nélkül nagyon nehéz volt. Fontolgatta, hogy hazaköltözik a szüleihez. A gondolattól, hogy az unokája máshova költözik, és sosem láthatja, az anyának annyira összeszorult a szíve, hogy majd megszakadt. – Költözz hozzám, Miléna! Annácskával együtt! Hiszen ő az én unokám! Mindenben segítek, te közben kereshetsz stabil munkát. Misi annyit küld, hogy amúgy sem tudom mire elkölteni. Annácskának mindene meglesz! – De Misi vajon mit szól? – Kit érdekel? Amit tett, azt jóvá kell tenni! Otthagyta a gyerekét, nekem meg nem szólt. Majd én rendezek mindent! Ha hazajön, elbeszélgetek vele – de úgy, hogy azt megemlegeti! – rázta az öklét az anya. És így is lett. Együtt éltek tovább. Az anya nem sajnálta sem az időt, sem a pénzt az unokára. Most igyekezett kevesebb műszakot vállalni, hogy többet lehessen Annácskával. Miléna munkát kapott, lánya gyakran maradt a nagymamánál. Fáradtan járt haza. – Egész nap talpon, ennyi vevő, ráadásul mind ilyen idegbajos volt! – Semmi baj! Menj pihenni! Én Annácskát megfürdetem, lefektetem! Közeledett Misi szabadsága. Az anya fejben elképzelte, hogy majd „kijózanítja” fiát, míg Miléna egyre feszültebb lett. Ez azonban csak növelte az anya elszántságát: védelmezni akarta ezt a törékeny lányt, hát még az unokáját! – Mindjárt jön Misi, ki fog minket dobni! Félek, Natália Mihályné! Hibáztam, hogy ideköltöztem. Holnap lakást keresek. – Ugyan már! Miért dobnátok ki titeket?! Ez az én lakásom! Oda költözik, akit én akarok! Akárhogy is tiltakozott Miléna, az anya hajthatatlan volt. Továbbra is nála maradtak Annácskával. – Gondoltam valamire – mondta egy vacsoránál. – Legjobb lenne a lakást Anna nevére íratni! Ne legyen ebből később gond! Misi úgysem nősül már meg, de valami maradjon a kislánynak. Főleg, hogy a papírok szerint nem is Misi a papa – nézett Milénára, aki csak lesütötte a szemét. – Bocsánat… – suttogta a lány. – Meghiszem azt! Láttam már én ilyeneket… Úgyhogy holnap utánajárunk ennek is rendesen! Miléna tiltakozott, de az anyát nem lehetett lebeszélni. Végül azonban a közjegyző elutasította: – Ehhez a fiának előbb ki kell jelentkeznie a lakásból. Az anyának bosszantotta a dolog, de már csak néhány nap volt Misi hazatéréséig, addig tűrelmesen várakozott. Miléna egyre nyugtalanabb lett, sőt, gyakran eltűnt. – Hová jársz ilyen sokat? – kérdezte türelmetlenül az anya. Miléna zavarban volt: – Csak… dolgozom… Előre akarom kérni a fizumémet, de a főnök szerint csak akkor, ha befejezem a rám bízott extra munkát. – Mire kell neked előleg, nincs elég pénzed? Miléna közben csendben öltözött át, az anya viszont felfedezte, hogy néhány holmija egy táskába van becsomagolva. – El akarsz költözni? – Miléna hallgatott. – Lakást akarsz bérelni? – Natália Mihályné! Muszáj mennem! Ahogy Misi hazajön… – Nem hagylak sehová menni az unokámmal! – vágta rá az anya. – Egyébként mondtam, hol a bankkártya, a kódja is ott! Nyugodtan vegyél róla, amire szükséged van, ne dogozz annyit! Anna lassan elfelejti, milyen az anyukája arca! Ha Misinek akarsz tetszeni, tanulj meg inkább háztartást vezetni. Miléna hallgatott. Misi két nap múlva jött haza. *** Aznap hajnalban, amikor a fia érkezett, az anya először benézett a lányok szobájába, hogy megcsodálja, ahogy alszanak. Miléna viszont nem volt ott, csak Annácska aludt mélyen. „Nem értem! Hova tűnt ilyenkor?” Miléna soha nem járt el ilyen korán! Az anya kiment a konyhába, hogy befejezze a fiának készített ételeket. Közben bátorította magát: „Annácskával fogom fogadni, bocsánatot kell majd kérnie Milénától!” Eljött a várva várt csöngetés. A belépő Misi megállt a küszöbön, ahogy meglátta anyját a kislánnyal. – Szia, anya. Ki az a gyerek? Mit nem tudok az út alatt? – Ezt pont neked kellene tudnod! – Semmit sem értek – mondta bizonytalanul Misi, miközben belépett. – Na, mesélj, mi történt, amíg nem voltam? – Meglett az unokám, Annácska! – mondta határozottan az anya. – Milyen unoka? Van húgom vagy öcsém, és nem tudok róla? – csodálkozott Misi. – Ne bohóckodj már, Misi! Miléna mindent elmondott! Nem így neveltelek! Szégyellem magam! – Miléna? Semmit sem értek! Először is, kértem, hogy ne beszélj vele! Másodszor, mi köze Milénának ehhez a kislányhoz? Ekkor az anya – már dühösen – mindent elmondott a fiának, jó adag szemrehányással kiegészítve. Misi a fejéhez kapott. – Hát te… anya! – kiáltotta. – Hívj csak nyugodtan butának! De én… – Nem az én gyerekem, anya! Miléna átvert…! Nagyon hiszékeny voltál! – kapcsolt gyorsan Misi. – Biztos csak a pénz érdekelte… Elvitt valamit tőled? – Semmit! Nem hiszem! – Anya! Ellenőrizd a spórolt pénzed! Miléna szerintem már el is tűnt vele! – Csak dolgozni ment! – makacskodott az anya. Sokáig vitáztak, végül Misi engedett: megvárták, míg Miléna „hazajön”, hogy kiderüljön az igazság. Késő estig vártak. Az anya közben minden részletet elmesélt az együtt töltött időről, a lakás átruházásának tervéről, Miléna rejtélyes eltűnéseiről. Misi újra meg újra kitartott, hogy anyját átverték. – Nem tudom elhinni! Miléna rendes lány… – Nagyszerű csaló. És te úgy meg tudtad bízni benne! – Ezt ne mondd! Majd most hazajön, beszélgettek, meglátod! Addig játszom az unokámmal. – Nem a te unokád! Az anya ellenségesen nézett a fiára. – DNS-teszttel úgyis könnyen ellenőrizhetjük! – Akkor ezt is elintézzük! – vágta rá az anya, és bement a szobába. Eljött az este, majd az éjszaka, de Miléna nem jött haza. Másnap sem. A telefonja kikapcsolva, a munkahelyen, ahová rendszeresen járt – sosem dolgozott ott ilyen nevű lány. Hiába mutatta fényképeit, csak azt mondták: nem ismerik. Natália Mihályné hazarohant, megnézte a pénzét – sehol semmi, a kártya is eltűnt. Miléna cuccainak is csak hűlt helye – csak Anna kis holmija maradt. Csak ekkor értette meg Natália Mihályné, hogy átverték. – Ez nem lehet! Nem hiszem el! Csak nem hagyta itt Annácskát és menekült el?! – Őt mindenre képesnek tartom – mondta Misi komoran. – Fiúk mondták, ne kezdjek vele! Feri mesélte, hogyan lopta meg őt is… De én mégis elhoztam hozzád… aztán terhes lett, de ki tudja, kitől. Azt mondta tőlem… A fiúk már akkor szóltak, hogy több férfit is körbeudvarolt. – Mekkora naiv bolond voltam! – sírt fel az anya. – Miért nem mondtad el ezt előbb? Tudnom kellett volna, ki ez a kígyó! – Nem akartalak bántani. Te mindenkiben a jót látod… Nem akartam elrontani a kedved. – És most mihez kezdjünk? – Feljelentést teszünk! Szerencse, hogy nem tudtad a lakást ráírni! Most az utcára kerülnénk. Feljelentést tettek. Milénát nem találták meg – mintha a föld nyelte volna el. Hosszú hetek elteltek, hír semmi. A kártyáról szerencsére nem tudott sokat levenni, Misi idejében letiltotta. A kártyát később egy vidéki pályaudvaron megtalálták. Míg az anya keresését folytatták, Annácska maradhatott Natália Mihálynéval. Ehhez azonban le kellett mondania a munkájáról – szerencse, hogy a fia jól keresett. A DNS-teszt bizonyította, hogy Misi nem az apa, de az anya már annyira megszerette Annácskát, hogy képtelen lett volna elválni tőle. Megbeszélték Misivel: Annát örökbe fogadják. Milenáról semmi hír, végül megvonták tőle a szülői jogokat. Sok hivatalos ügy járással felügyeleti jogot kapott az anya – saját jövedelmet kellett igazolni, óvodát szerezni, rengeteg papírt intézni. De aztán minden helyreállt. Egy év elteltével Misi hazajött – nem egyedül: – Bemutatom, anya, ő Szófia, a feleségem. Mostantól együtt élünk. – És… – nézett Natália Mihályné a gyerekszoba felé, nem tudta, mit tud a fiatal feleség. De Szófia mosolyogva válaszolt: – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Natália Mihályné! Misi mindent elmesélt. Őszintén tisztelem, amit értetek tett! Ha megengedi, örömmel részt vennék Anna nevelésében… – nézett rá a férjére. – Igen, most már én is itthon akarok maradni, Szófiával közösen szeretnénk örökbe fogadni Annát. Most már biztos sikerülni fog! Az anyának elkönnyesedett a tekintete: – Istenem, micsoda boldogság ez! Gyertek, üljetek le gyorsan! Megterítettem, mindenki kóstoljon! Vártalak titeket egész nap! De jó, hogy itt vagytok! – és le is törölt egy örömkönnyet.

A régóta várt unoka

Ilona nagy igyekezettel próbálta hívni a fiát, aki ismét útra kelt valahová messzire. De a vonal csak néma maradt, mint egy álomban, ahol a telefon gombjai vattásak, a csengőhang meg mintha távoli harangjáték lenne a szélben.

No de hogy felforgattad az életemet, fiam! sóhajtott, miközben álomszerű ujjaival ismét tárcsázott. Hiába hívta, a hang el sem indult a végtelen éterben, míg Gábor el nem érte majd a legközelebbi várost lehet, sosem jön el az a perc. Pedig most minden olyan különös!

Ilona már második napja képtelen volt aludni, csak forgolódott puha, lebegő ágyában mit tett a saját fia!

* * *

Az egész történet évekkel ezelőtt kezdődött, amikor Gábor még nem is tudta, hogy hajókon fog dolgozni. Akkoriban már férfi volt, de a lányokkal sosem sikerült semmi egyik sem volt jó neki, mind valahogy nem voltak azok, amit keresett. Ilona fájó szívvel nézte, ahogy a rendes, kedves lányok sorra eltűnnek a fia életéből, mint páracseppek a dunai ködben.

Elviselhetetlen vagy, kisfiam! Mindig mindennel elégedetlen vagy! Melyik nő bírja ki ezt örökké, kérdem én?

Nem értem a panaszaidat, anya. Nincs egy rendes menyed, és neked mindegy is lenne, milyen az, csak már legyen?

Hát nem mindegy, dehogyis mindegy! Szeresd, legyen rendes! Csak ennyit kérek.

Gábor hallgatott, mint szobor a sétányon. Ilonát ez mélységesen bosszantotta. Hát most már tényleg ő a butább a kettőjük közül? Ki is itt az anyja végül?

De hát mi volt a bajod Mártával? pattant ki belőle idegesen.

Megmondtam már.

Jó, tudom Márta rossz példa volt. De… Ilona újabb neveket sorolt, de Gábor mindegyikre csak halkan nemet intett.

Katalin? Az sem. Zsuzsa, a nyugodt, családcentrikus lányka? Az sem.

Anyuka, hidd el, egyikkel sem volt igazán szeretet mondta Gábor végül.

Ilona idegein táncoltak ezek a beszélgetések. Aztán örökös párválasztás helyett Gábor, mint egy álombéli csavargó, váratlanul hivatást váltott, egykor régi jó barátja hívta hajóra dolgozni, s Gábor engedett a hívásnak.

Tudod, anya, ez szuper lehetőség! Sok pénzt fogok keresni. Nekünk mindenünk meglesz!

Minek nekem a pénzed, ha hónapokat nem látlak? Inkább családot alapítanál…

De család is pénzbe kerül! Amíg lehet, dolgozom, aztán, ha gyerek lesz, már nem lehet ennyit utazni.

Gábor annyi forintot keresett, hogy neki is, anyjának is mindenük megvolt. Az első út után felújítás a panellakásban, a második után bankkártya, amelyet Ilona kezébe nyomott.

Hogy sose szenvedjél hiányt!

Ó, kisfiam! Nekem csak unoka kéne, a többit már nem kívánom. Öregszem már!

Ne nevettess! Még messze vagy a nyugdíjtól!

Ilona nemigen használt a pénzt. Kevéssel is megelégedett, a patikában dolgozott, szerény fizetéssel, ami teljesen elég volt. A kártyapénz csak álombeli súllyal mázsálódott a táskájában.

Gábor, valahányszor hazajött, úgy tűnt, be akarja pótolni mindent. Haverkodott, iszogatott, új lányokat is hordott haza, de be sem mutatta őket már. Amikor ezt számonkérte rajta Ilona, Gábor csak annyit felelt:

Ez csak azért van, hogy ne aggódj amiatt, miért nem nősülök. Nem olyanok, akikkel leélném az életem, anya!

Ilona ilyenkor még jobban elkeseredett. Meg azt is bevágta a fia: Te túlságosan jóhiszemű vagy! Hát, ezzel haza is vágta az önérzetét; bálványozott anyja nevetségesen naiv, butuska? Mondhatni: hiszékeny egyenlő butával. Hát ilyet! Saját fiától!

Ám amikor egy este álmából riadva meglátta Gábort egy lánnyal kézenfogva, hirtelen mégiscsak feltámadt a vágy benne, hogy rendbetegye fia életét hát oda is sétált hozzájuk. Gábor, a férfi, csak pirult, mintha gyerek lenne a játszótéren, anyja árnyékában.

A lányt, Noéminek hívták, és Ilona első perctől elégedetten figyelte. Magas, vékony, göndör hajjal, kedves arccal akár álombéli feleség egy régi magyar filmből. Talán tényleg csak balszerencséje volt mindeddig Gábornak!

A kapcsolat az egész nyár alatt tartott, Noémi többször járt náluk, értelmes, okos, társaságkedvelő lány volt, Ilona már kezdett álmodozni. Ám amikor Gábor újra elutazott, Noémi eltűnt.

Többet nem tartjuk a kapcsolatot! Neked sem kell vele beszélned többé mondta Gábor, és ezzel pontott tett az ügy végére.

Ilona álmatlan éjszakákat töltött; úgy érezte, a szívével hallja a válaszokat, de sehogy sem tudta meg, mi történt. Minden ködfátyolos maradt.

* * *

Eltelt egy év. Gábor többször jött haza, de mikor rákérdezett Noémire, csak rideg, rövid válaszokat kapott.

Az ég szerelmére, ez a lány sem felelt meg? Mi volt a baj?

Anya, ez csak rám tartozik. Kérlek, ne kotnyeleskedj bele az életembe!

Ilona szinte zokogni kezdett.

Gábor újra útra ment. Az anyja meg ment vissza a kisbolyhos, szokványos hétköznapjához, a patika neonfényei alá.

Egy álomszerű nap Ilona munkában volt, amikor belépett egy lány, hogy bébiételt vegyen és az nem más volt, mint Noémi! Zavartan hajolt le a kislányhoz a babakocsiban, sapkát igazított.

Noémikám! De örülök neked! Misi (így nevezte néha Gábort) semmit sem mondott, csak elutazott, s azt mondta, ne is érdeklődjek felőled! tört ki Ilonából.

Hát… akkor legyen úgy, ahogy mondta felelte szomorkásan Noémi.

Ilona idegeskedni kezdett.

Mondd el nekem, lányom, mi volt köztetek! Hisz ismerem a fiam, nehéz természetű. Bántott?

Ugyan, mindegy már Nem haragszom rá. Mi most megyünk, még boltba kell mennünk.

Jaj, látogass meg engem! Vagy a patikában, van váltásom. Olyan jólesne beszélgetni!

Noémi egy hét múlva ismét megjelent; lassan, mintha a szavak is álomban gomolyognának, Ilona kiszedte belőle: terhes lett Gábortól, Gábor viszont úgy döntött, nem kell neki a gyerek, sem hosszú kapcsolat s el is tűnt.

Elment valahová, fel a nagy útra vont vállat Noémi. Nem ragaszkodunk mi senkihez! Ketten is boldogok vagyunk.

Ilona majd térdre esett a babakocsi előtt, a gyereket nézte.

De hiszen akkor ő az unokám?

Igen, úgy tűnik mondta Noémi csendesen. Annának hívják.

Anna…

***

Ilona ezután már nyugtalanul járt-kelt. Kibogarászta, hogy Noémi csak bérelt lakásban él, állandó munkája nincs, és már gondolkodik, hogy visszaköltözik vidékre a szüleihez. El sem bírta viselni a gondolatot, hogy az unokát elvigyék messzire.

Gyere ide hozzám, Noémi! Annával! Unokám ő! Segítek mindenben. Találsz majd rendes munkát is, Gábor meg úgyis annyi pénzt küld, hogy nem tudom elkölteni. Minden rendben lesz!

És Gábor? Nem fog zavarni?

Kérdezi a fene! Rendetlen lett a fia, elhallgatta a saját gyerekét! Majd beszélek vele, ha hazajön. Úgy odavágok az asztalra, hogy csak na!

Így hát együtt kezdtek élni. Ilona nem sajnált sem időt, sem pénzt az unokájára. Több szabadnapot vett ki, hogy minél többet legyen Annával. Noémi munkát kapott, s nyugodtan bízta rá a lányát Ilonára. Sokszor késő estig dolgozott, fáradtan jött haza.

Micsoda nap! Minden ügyfél balhés volt!

Nincs baj! Pihenj, én elintézem Annácskát!

Közeledett Gábor hazaérkezése. Ilona, álmában is, úgy készült, hogy nekiugrik a fiának, helyre rakja a fejét! Noémi egyre csak idegeskedett, s kezdett sűrűbben eltűnni.

Mi lesz, ha Gábor hazajön és elkerget minket? Úgy félek, Ilona néni! Hiba volt beköltözni. Holnap lakást keresek.

Ugyan már, kit fog kirúgni? Ez az én lakásom, oda hívom, akit akarok! Noémikám, ne félj!

Noémi mindhiába akarta elköltözni, Ilona hajthatatlan volt.

Tudod, mit gondoltam mondta vacsoránál. A lakást inkább Annára íratom! Legalább egyszerűbb lesz minden, ha Gábor sosem házasodik meg.

Noémi csak zavartan hallgatott.

Ez túlzás lenne, Ilona néni! A szüleimnek is van lakása…

Ne győzködj! Eldöntöttem.

De a hivatalban azt mondták: Gábornak először ki kell jelentkeznie.

Ilona bosszankodott, de remélte, hogy majd mindent elintéz. Közben Noémi egyre többet tűnt el, későn ért haza.

Hova járkálsz folyton? kérdezte Ilona egy este. Noémi már otthon öltözött át, táskájában álomszerűen, hangtalanul rejtőztek összehajtott holmik.

Elmész valahová?

Menni kell, Ilona néni, menni kell… Ha Gábor hazajön… nem akarunk terhet.

Dehogy engedem el az unokámat! Hagyjál már dolgozni, mondtam többször is, hogy vidd a kártyát, vedd, ami kell! Annácska lassan azt sem tudja, ki az anyja…

Noémi hallgatott. Gábor két nap múlva hazaért.

* * *

Ilona hajnalban ébredt. Benézett Noémi és Anna szobájába, csak a kislány aludt ott. Noémi sehol. Hat óra volt, túl korán ahhoz, hogy dolgozni indult volna.

Ilona a konyhába ment, sonkás kenyerek lebegtek az asztalon, halászlé illata révedezett a levegőben. Elképzelte, hogyan fogja fogadni a fiát Annát átadja neki, Gábor meg majd bocsánatot kér Noémitől, ha az visszajön.

Csöngettek.

Gábor némán állt az ajtóban, anyja karjában egy kislánnyal.

Szia, anya. Ki ez a gyerek? Mi változott, míg nem voltam?

Tudod te azt nagyon jól!

Nem értem mondta Gábor tanácstalanul, levetette cipőjét, mintha sár lenne rajta, de csak ártatlan álom-sár.

Hát unokád van, Gábor, Annácska! nézett rá Ilona szigorúan.

Micsoda? Nekem testvéreim vannak, de unokám? ámult Gábor.

Ne színlelj, Noémi mindent elmondott! Szégyelld magad a tetteid miatt!

Noémi? Én kértelek, hogy ne beszélj vele. Semmi közöm hozzá vagy ahhoz a gyerekhez!

Ilona dühösen, sírva, szépen mindent elmesélt: mint a nagyi-hajókürt a ködben zúgott az igazság. Gábor a fejét fogta.

Anyám! Hogy lehetsz ilyen hiszékeny? Noémi csak a pénzre megy, már rég tudom… Mit vitt el tőled?

Semmit! Te…

Nézd meg a spórolt pénzed! Biztos összecsomagolt mindent.

Dolgozni ment! vágott vissza Ilona.

Végül Gábor abban maradt, hogy megvárják, amíg Noémi hazaér.

Várták, várták, egészen az áloméjjelig. Ilona mindent elmesélt a fiának hogyan éltek, mire készült a lakással. Gábor csak azt ismételgette:

Átvertek minket, anya

Soha nem volt ilyen szép, okos lány!

Inkább ügyes csaló. De hát rögtön ráírjuk a lakást a gyerekre? Várjuk meg a Duna-parti tesztet is: DNS-t!

Végül ebben állapodtak meg.

Ám Noémi nem jött soha többé vissza. Hiába keresték telefonon, vagy a munkahelyén ott azt mondták, sosem dolgozott náluk ilyen lány. Ilona hazament, ellenőrizte a pénzeket: minden eltűnt, a kártya is. Noémi holmija is, csak Anna cuccai maradtak ott. Akkor döbbent rá Ilona, hogy csúnyán becsapták.

Nem hiszem el! Nem hagyhatta el Annát csak úgy!

Dehogynem mondta Gábor. Engem is figyelmeztettek rá, hogy egy nagy csaló.

Milyen naiv vagyok én! zokogott Ilona. Miért titkoltál el róla mindent?

Nem akartam, hogy szomorítsalak. Mindenkiben jót látsz.

Most mi lesz?

Feljelentést kell tenni! Még jó, hogy nem sikerült rögtön átíratni a lakást, különben utcán maradtál volna!

Meg is tették a feljelentést, de Noémit soha többé nem találták meg. Mintha elnyelte volna a föld, mint egy álomképet a reggel.

Hónapok teltek el, Anna ott maradt Ilonánál. Ehhez Ilonának egy ideig fel kellett mondania a munkát, de Gábor keresete mindenre elég volt. A DNS-teszt szerint nem Gábor az apa, de Ilona már úgy szerette a gyermeket, mintha a véréből való lett volna. Megbeszélték Gáborral, hogy felneveli Annát Noémit idővel megfosztották szülői jogaitól. Hónapokba telt, míg hivatalosan is Ilona lett az őt nevelő. Ehhez vissza kellett mennie dolgozni, napközit keresnie, sok ügyet intézni. De végül minden rendeződött. Új, álomszerű család lettek.

Egy év múlva Gábor ismét hazatért, s hozott egy feleséget:

Bemutatom, anya, ő Zita. Mostantól együtt élünk.

És… Ilona mutatott bambán a csendesen szuszogó Annára a gyerekszobájában, nem tudta, Gábor beszélt-e már Zitának a lányról.

De Zita elmosolyodott:

Nagyon örülök, Ilona néni! Misi mindent elmesélt, s igazán csodálom magát! Ha engedi, részt vennék Anna nevelésében, én is nagyon szeretném… ránézett Gáborra.

Igen, leteszem a lantot, abbahagyom az utazásokat. Zitával Annát örökbe fogadjuk.

Ilona ragyogott az örömtől:

Ó, istenem, mekkora boldogság! Jöjjetek, üljetek le! Annyi mindent főztem, pont jókor jöttetek! De jó, hogy együtt vagyunk! és titkon megtörölte szemét, álmából boldogan ébredve.

Rate article
News 24 Justall
A várva várt unoka Natália Mihályné kitartóan hívogatta a fiát, aki ismét hosszabb hajóútra indult. De a kapcsolat továbbra sem jött létre. – Na, hát mit műveltél már megint, fiam! – sóhajtott izgatottan, és újra tárcsázta a jól ismert számot. Hiába hívogatott – amíg fia el nem érkezik a legközelebbi kikötőbe, addig nem lesz térerő. Ez pedig egyhamar nem várható. Pedig most aztán…! Natália Mihályné már második éjjele nem tudott aludni – lám, mit tett a fia! *** A történet valójában évekkel ezelőtt kezdődött, amikor Misi még nem gondolt arra, hogy hosszújáratú hajókon dolgozzon. A fia már felnőtt férfi volt, de valahogy a nőkkel sosem alakultak jól a dolgai – mindenki neki valamiért nem volt megfelelő! Natália Mihályné fájó szívvel látta, ahogy egy-egy kapcsolat zátonyra fut ezekkel a szerinte rendes és csinos lányokkal. – Elvisehetetlen a természeted! – mondogatta a fiának. – Neked semmi sem jó! Vajon lesz valaha nő, aki megfelel az elvárásaidnak? – Nem értem a szemrehányásaidat, anya. Te csak azt akarod, hogy megnősüljek, és mindegy, hogy kivel? – Nem mindegy, dehogy! Az számít, hogy szeressen téged, és rendes ember legyen! A fiú sokatmondóan hallgatott erre, ez pedig valamiért nagyon bosszantotta Natália Mihálynét. Hogyhogy a fia, akit ő nevelt fel, most úgy viselkedik, mintha jobban ismerné az életet, mint saját anyja? Ki is az idősebb kettőjük közül, végül is? – Na és, mi bajod volt Nórával? – mérgelődött az anya. – Ezt már mondtam. – Rendben… Nóra rossz példa volt. De szerinted tényleg nem volt hozzád őszinte. Bár ezt én még most sem értem teljesen… – Anya! Szerintem ne rágjuk ezt tovább. Nóra nem az a lány, akivel leélhetném az életemet. – És Kati sem? – Ő sem, – válaszolta higgadtan a fia. – De hát Jeni is milyen rendes lány volt! Nyugodt, házias, kedves. Mindig segített a ház körül – nem? – Igazad van, anya. Kedves volt. De kiderült, hogy sose szeretett igazán. – És te őt? – Valószínűleg én sem. – És Dóri? – Anyu! – Na mi van? Neked tényleg nem lehet a kedvedben járni! Hát egy igazi nőcsábász vagy! Családot kéne alapítanod már, unokákat adni nekem! – Hagyd abba ezt az értelmetlen vitát! – vesztette el türelmét Misi, és rendszerint elment otthonról. „Egész apja a makacsságával és precizitásával!” – morgolódott bosszúsan az anya. Az idő telt, a fiatal lányok cserélődtek Misi körül, de az anyai álom – megélni fia családi boldogságát és végre unokát babusgatni – csak nem valósult meg. Végül Misi hivatást váltott. Egy régi barátja meghívta őt dolgozni a hajókra, ő pedig elfogadta. Natália Mihályné hiába próbálta lebeszélni erről. – Mi van, anya? Ez nagyszerű lehetőség! Tudod mennyit keresnek a fiúk? Nekünk mindenünk meglesz! – Mit kezdjek én a pénzeddel, ha közben alig látlak? Inkább családot alapítanál! – Azt is el kell tartani! Ha lesznek gyerekek, nem fogok többet tengerre menni, hanem felnevelem őket. Most meg, míg fiatal vagyok, kell a pénz! És tényleg, az első útja után teljesen felújította a lakást. A második után számlát nyitott, és átadta anyjának a kártyát. – Hogy sose kelljen nélkülöznöd! – Nélkülem így is megvagyok! De unokám nincs, az idő meg repül. Öreg vagyok már! – Ugyan már, ne viccelj! Nyugdíjig még van pár év! – nevetett a fia. Natália Mihályné nem használta a pénzt. Volt saját szerény bevétele, a helyi gyógyszertárban dolgozott, abból elvoltak. „Hadd legyen a kártyán, Misi se ellenőrzi soha. Fog még ámulni, milyen takarékos az anyja!” – gondolta. És így éltek évekig. Misi, amikor hazajött, pótolni akarta a „tengeren elvesztett” időt – barátokkal találkozott, bulizott, ismerkedett lányokkal, akiket már nem mutatott be az anyjának. Mikor ezt számon kérte rajta Natália Mihályné, a fia csak ennyit válaszolt: – Csak hogy te ne idegeskedj, hogy miért nem vettem el őket. Nem fogok ilyenekhez hozzákötni az életemet, anya! Ez fájt az anyának. Főleg, hogy a fia túl naivnak nevezte. Ezt is így mondta: – Túl jó véleményed van az emberekről, anya! Túl hiszékeny vagy. Igazából alig ismerted a lányokat, csak jó benyomást akartak kelteni neked! Ez a keserű lecke sokáig nem hagyta nyugodni Natália Mihálynét, mert a fia a hiszékenységét butaságnak állította be. Azaz az anyját hülyének nevezte! De amikor egy este véletlenül meglátta Misit egy lánnyal, újra feltámadt benne a remény, hogy mégis sikerül rendbe hozni fia életét. Habozás nélkül odament hozzájuk – Misi, a felnőtt férfi, csak zavartan pirult el. Anya az anya – be kellett mutatnia a lányt. Miléna tetszett Natália Mihálynénak: magas, karcsú, göndör hajú, kedves és kellemes modorú. Amint meglátta ilyen csinos lányt a fia mellett, minden korábbi sérelmét elfelejtette. „Lehet, hogy tényleg csak balszerencséje volt eddig! Jó, hogy nem ragadt le másnál, különben sosem találkozott volna ezzel a lánnyal!” – reménykedett. Misi egész szabadság alatt Milénával randizott, az anya unszolására többször is áthívta őt. Az anya nem győzött örülni: a lány művelt volt, jó társalgó. De amikor Misi következő hajóútra készült, Miléna hirtelen eltűnt. – Milénával már nem tartjuk a kapcsolatot! Neked sem kell vele találkoznod – mondta röviden Misi és elutazott. Az anya sokat töprengett, mi történt, de sehonnan sem tudott meg semmit. *** Eltelt egy év. A fia többször is hazatért, de a lánnyal kapcsolatos kérdésekre ridegen felelt. – Jaj, ebben meg mi nem volt jó? Mi bajod lehetett vele? – tört ki egy nap az anya. – Anya, ez csak rám tartozik! Ha elváltunk, megvolt rá az okom. Kérlek, ne szólj bele az életembe! Az anya majdnem elsírta magát. – Hogy lehet így, Misi! Hiszen aggódom érted! – Ne aggódj! – vágott vissza Misi. – Azt meg külön kérem, hogy Milénával ne beszélj, és engem se faggass állandóan! Misi rövidesen megint elment útra, Natália Mihályné pedig megtépázott szívvel élte tovább a szokásos életét. Egyik nap, amikor dolgozott, valaki jött az üzletbe bébiételért. Ez Miléna volt! Zavartan lesütötte a szemét, és igazított a babakocsiban ülő kislányon. – Milénácska! De örülök, hogy látlak! Misi semmit sem mondott. Elment, és megtiltotta, hogy utánad tudakozódjam! – hadarta örömmel az anya. – Tényleg? – pillantott rá szomorúan Miléna. – Akkor legyen így. Natália Mihályné ideges lett. – Mondd el, kislányom, mi történt köztetek? Tudom, nehéz természetű a fiam. Megbántott valamivel? – Nem számít… Nem haragszom rá. Mennünk kell még boltba, elnézést! – Gyere be hozzám bármikor! Ide is, dolgozom több műszakban. Beszélgethetnénk legalább! És Miléna be is tért másnap – ismét bébiételt vett. Kisvártatva az anya szóra bírta: Miléna Misitől várandós lett, ám a férfi azt mondta, nem vállalja a gyereket – hiszen folyton úton van, nincs ideje ilyesmire, és hosszú kapcsolat sem érdekli. Aztán eltűnt. – Gondolom, hajóra ment – vont vállat Miléna. – Nem baj! Nem akarunk nyűg lenni senkinek! Ketten is jól vagyunk! Natália Mihályné majdnem térdre rogyott a babakocsi előtt: – Ezek szerint… ő az én unokám? – Úgy néz ki – válaszolta Miléna halkan. – Anna a neve. – Annácska… *** Natália Mihályné nem találta a helyét. Alig tudta kihúzni Milénából: alig van hol lakniuk. Miléna nem helybéli, albérletben lakott, de kisgyerekkel, fix jövedelem nélkül nagyon nehéz volt. Fontolgatta, hogy hazaköltözik a szüleihez. A gondolattól, hogy az unokája máshova költözik, és sosem láthatja, az anyának annyira összeszorult a szíve, hogy majd megszakadt. – Költözz hozzám, Miléna! Annácskával együtt! Hiszen ő az én unokám! Mindenben segítek, te közben kereshetsz stabil munkát. Misi annyit küld, hogy amúgy sem tudom mire elkölteni. Annácskának mindene meglesz! – De Misi vajon mit szól? – Kit érdekel? Amit tett, azt jóvá kell tenni! Otthagyta a gyerekét, nekem meg nem szólt. Majd én rendezek mindent! Ha hazajön, elbeszélgetek vele – de úgy, hogy azt megemlegeti! – rázta az öklét az anya. És így is lett. Együtt éltek tovább. Az anya nem sajnálta sem az időt, sem a pénzt az unokára. Most igyekezett kevesebb műszakot vállalni, hogy többet lehessen Annácskával. Miléna munkát kapott, lánya gyakran maradt a nagymamánál. Fáradtan járt haza. – Egész nap talpon, ennyi vevő, ráadásul mind ilyen idegbajos volt! – Semmi baj! Menj pihenni! Én Annácskát megfürdetem, lefektetem! Közeledett Misi szabadsága. Az anya fejben elképzelte, hogy majd „kijózanítja” fiát, míg Miléna egyre feszültebb lett. Ez azonban csak növelte az anya elszántságát: védelmezni akarta ezt a törékeny lányt, hát még az unokáját! – Mindjárt jön Misi, ki fog minket dobni! Félek, Natália Mihályné! Hibáztam, hogy ideköltöztem. Holnap lakást keresek. – Ugyan már! Miért dobnátok ki titeket?! Ez az én lakásom! Oda költözik, akit én akarok! Akárhogy is tiltakozott Miléna, az anya hajthatatlan volt. Továbbra is nála maradtak Annácskával. – Gondoltam valamire – mondta egy vacsoránál. – Legjobb lenne a lakást Anna nevére íratni! Ne legyen ebből később gond! Misi úgysem nősül már meg, de valami maradjon a kislánynak. Főleg, hogy a papírok szerint nem is Misi a papa – nézett Milénára, aki csak lesütötte a szemét. – Bocsánat… – suttogta a lány. – Meghiszem azt! Láttam már én ilyeneket… Úgyhogy holnap utánajárunk ennek is rendesen! Miléna tiltakozott, de az anyát nem lehetett lebeszélni. Végül azonban a közjegyző elutasította: – Ehhez a fiának előbb ki kell jelentkeznie a lakásból. Az anyának bosszantotta a dolog, de már csak néhány nap volt Misi hazatéréséig, addig tűrelmesen várakozott. Miléna egyre nyugtalanabb lett, sőt, gyakran eltűnt. – Hová jársz ilyen sokat? – kérdezte türelmetlenül az anya. Miléna zavarban volt: – Csak… dolgozom… Előre akarom kérni a fizumémet, de a főnök szerint csak akkor, ha befejezem a rám bízott extra munkát. – Mire kell neked előleg, nincs elég pénzed? Miléna közben csendben öltözött át, az anya viszont felfedezte, hogy néhány holmija egy táskába van becsomagolva. – El akarsz költözni? – Miléna hallgatott. – Lakást akarsz bérelni? – Natália Mihályné! Muszáj mennem! Ahogy Misi hazajön… – Nem hagylak sehová menni az unokámmal! – vágta rá az anya. – Egyébként mondtam, hol a bankkártya, a kódja is ott! Nyugodtan vegyél róla, amire szükséged van, ne dogozz annyit! Anna lassan elfelejti, milyen az anyukája arca! Ha Misinek akarsz tetszeni, tanulj meg inkább háztartást vezetni. Miléna hallgatott. Misi két nap múlva jött haza. *** Aznap hajnalban, amikor a fia érkezett, az anya először benézett a lányok szobájába, hogy megcsodálja, ahogy alszanak. Miléna viszont nem volt ott, csak Annácska aludt mélyen. „Nem értem! Hova tűnt ilyenkor?” Miléna soha nem járt el ilyen korán! Az anya kiment a konyhába, hogy befejezze a fiának készített ételeket. Közben bátorította magát: „Annácskával fogom fogadni, bocsánatot kell majd kérnie Milénától!” Eljött a várva várt csöngetés. A belépő Misi megállt a küszöbön, ahogy meglátta anyját a kislánnyal. – Szia, anya. Ki az a gyerek? Mit nem tudok az út alatt? – Ezt pont neked kellene tudnod! – Semmit sem értek – mondta bizonytalanul Misi, miközben belépett. – Na, mesélj, mi történt, amíg nem voltam? – Meglett az unokám, Annácska! – mondta határozottan az anya. – Milyen unoka? Van húgom vagy öcsém, és nem tudok róla? – csodálkozott Misi. – Ne bohóckodj már, Misi! Miléna mindent elmondott! Nem így neveltelek! Szégyellem magam! – Miléna? Semmit sem értek! Először is, kértem, hogy ne beszélj vele! Másodszor, mi köze Milénának ehhez a kislányhoz? Ekkor az anya – már dühösen – mindent elmondott a fiának, jó adag szemrehányással kiegészítve. Misi a fejéhez kapott. – Hát te… anya! – kiáltotta. – Hívj csak nyugodtan butának! De én… – Nem az én gyerekem, anya! Miléna átvert…! Nagyon hiszékeny voltál! – kapcsolt gyorsan Misi. – Biztos csak a pénz érdekelte… Elvitt valamit tőled? – Semmit! Nem hiszem! – Anya! Ellenőrizd a spórolt pénzed! Miléna szerintem már el is tűnt vele! – Csak dolgozni ment! – makacskodott az anya. Sokáig vitáztak, végül Misi engedett: megvárták, míg Miléna „hazajön”, hogy kiderüljön az igazság. Késő estig vártak. Az anya közben minden részletet elmesélt az együtt töltött időről, a lakás átruházásának tervéről, Miléna rejtélyes eltűnéseiről. Misi újra meg újra kitartott, hogy anyját átverték. – Nem tudom elhinni! Miléna rendes lány… – Nagyszerű csaló. És te úgy meg tudtad bízni benne! – Ezt ne mondd! Majd most hazajön, beszélgettek, meglátod! Addig játszom az unokámmal. – Nem a te unokád! Az anya ellenségesen nézett a fiára. – DNS-teszttel úgyis könnyen ellenőrizhetjük! – Akkor ezt is elintézzük! – vágta rá az anya, és bement a szobába. Eljött az este, majd az éjszaka, de Miléna nem jött haza. Másnap sem. A telefonja kikapcsolva, a munkahelyen, ahová rendszeresen járt – sosem dolgozott ott ilyen nevű lány. Hiába mutatta fényképeit, csak azt mondták: nem ismerik. Natália Mihályné hazarohant, megnézte a pénzét – sehol semmi, a kártya is eltűnt. Miléna cuccainak is csak hűlt helye – csak Anna kis holmija maradt. Csak ekkor értette meg Natália Mihályné, hogy átverték. – Ez nem lehet! Nem hiszem el! Csak nem hagyta itt Annácskát és menekült el?! – Őt mindenre képesnek tartom – mondta Misi komoran. – Fiúk mondták, ne kezdjek vele! Feri mesélte, hogyan lopta meg őt is… De én mégis elhoztam hozzád… aztán terhes lett, de ki tudja, kitől. Azt mondta tőlem… A fiúk már akkor szóltak, hogy több férfit is körbeudvarolt. – Mekkora naiv bolond voltam! – sírt fel az anya. – Miért nem mondtad el ezt előbb? Tudnom kellett volna, ki ez a kígyó! – Nem akartalak bántani. Te mindenkiben a jót látod… Nem akartam elrontani a kedved. – És most mihez kezdjünk? – Feljelentést teszünk! Szerencse, hogy nem tudtad a lakást ráírni! Most az utcára kerülnénk. Feljelentést tettek. Milénát nem találták meg – mintha a föld nyelte volna el. Hosszú hetek elteltek, hír semmi. A kártyáról szerencsére nem tudott sokat levenni, Misi idejében letiltotta. A kártyát később egy vidéki pályaudvaron megtalálták. Míg az anya keresését folytatták, Annácska maradhatott Natália Mihálynéval. Ehhez azonban le kellett mondania a munkájáról – szerencse, hogy a fia jól keresett. A DNS-teszt bizonyította, hogy Misi nem az apa, de az anya már annyira megszerette Annácskát, hogy képtelen lett volna elválni tőle. Megbeszélték Misivel: Annát örökbe fogadják. Milenáról semmi hír, végül megvonták tőle a szülői jogokat. Sok hivatalos ügy járással felügyeleti jogot kapott az anya – saját jövedelmet kellett igazolni, óvodát szerezni, rengeteg papírt intézni. De aztán minden helyreállt. Egy év elteltével Misi hazajött – nem egyedül: – Bemutatom, anya, ő Szófia, a feleségem. Mostantól együtt élünk. – És… – nézett Natália Mihályné a gyerekszoba felé, nem tudta, mit tud a fiatal feleség. De Szófia mosolyogva válaszolt: – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Natália Mihályné! Misi mindent elmesélt. Őszintén tisztelem, amit értetek tett! Ha megengedi, örömmel részt vennék Anna nevelésében… – nézett rá a férjére. – Igen, most már én is itthon akarok maradni, Szófiával közösen szeretnénk örökbe fogadni Annát. Most már biztos sikerülni fog! Az anyának elkönnyesedett a tekintete: – Istenem, micsoda boldogság ez! Gyertek, üljetek le gyorsan! Megterítettem, mindenki kóstoljon! Vártalak titeket egész nap! De jó, hogy itt vagytok! – és le is törölt egy örömkönnyet.