Szüleim mindig távol éltek, már kisgyermek koromban is a nagyszüleimre bíztak, mivel a munkájuk állandó elfoglaltságot jelentett számukra. Bár anyagilag nem küzdöttek nehézségekkel, a karrierjük előbbre való volt számukra, mint a közös idő velem. Így alakult ki, hogy sokkal mélyebb kapcsolatot ápoltam a nagyszüleimmel, akik minden lépésemből kihozták a legtöbbet, mellettem álltak, bátorítottak, formáltak.
Amikor elértem a nagykorúságot, két lakást örököltem tőlük. Ez adott számomra lehetőséget arra, hogy bebizonyítsam a szüleimnek: egyedül is megállom a helyem. A lakásokat eladtam, a forintból, amit kaptam értük, vettem egy kis házat Szegeden, ahol az egyetemet is jártam. Egyetemi éveim alatt a szüleim idegenek maradtak, megszoktam a hiányukat, hogy nem vesznek részt életemben.
Miközben tanultam, nagyszüleim meghaltak. Ez az elvesztés még inkább kiüresített mindent, ami a szüleimhez kötött volna. Úgy éreztem, semmit sem tettek hozzávalóan a felnőtté válásomhoz, nevelésemhez, s az életemhez általában. Kapcsolatunk jelentéktelensége miatt nem tudtam időt szakítani rájuk ahogyan ők sem tudtak rám, amikor kislány voltam.
Mikor később szóvá tették, mennyire csalódottak, hogy az eladott lakások pénzéből nekik semmi sem jutott, nem éreztem, hogy tartoznék nekik. Úgy gondoltam, nem voltak velem a fontos pillanatokban, ezért most már én vagyok az első saját magam számára is. Panaszaikat arról, hogy sosincs időm rájuk, egyszerűen elengedtem a fülem mellett hisz magamtól tanultam meg, menynyire fontos a munka, önmagam boldogsága, pont ahogyan ők is tették velem szemben.
Végül csak ennyit feleltem a panaszkodásukra: Nincs időm, dolgozom. Úgy éreztem, nekik kellene leginkább tudniuk, mennyit követelhet meg a munka egy embertől és hogy mindez az ő döntésük, választásuk volt régen. Most, hogy életemet és céljaimat helyezem előtérbe, ez lett a módja annak, hogy kezeljem a hiányukat, s végre a saját boldogságomat és kiteljesedésemet tartsam szem előtt.
