A száraz ág reccsenését a talpa alatt Vani még csak meg sem hallotta – hirtelen az egész világ kifordult a sarkából, tarka kaleidoszkópként forgott előtte, majd milliónyi fényes csillaggá robbant szét, melyek aztán egy pillanat alatt egy pontba sűrűsödtek a bal karjában, közvetlenül a könyöke fölött. – Aú… – Vani a sérült kezét szorította meg, majd fájdalmában feljajdult. – Vani! – barátnője, Saci azonnal odasietett, és térdre esve lehullott elé. – Nagyon fáj? – Nem, dehogy, tök jó! – fintorgott, nyögve préselte ki magából. Saci óvatosan a vállára tette a kezét. – Hagyd már! – kiáltott rá élesen, szinte villámló szemekkel. – Fáj, ne nyúlj hozzám! Duplán bosszantotta magát. Először is: úgy tűnik, eltörte a karját, szóval a következő hónapot biztosan nem a legizgalmasabb módon tölti, tűrve a haverok gipszes poénjait. Másodszor: saját magát hibáztathatta, ő mászott fel arra a fára, hogy Sacinak megmutassa, milyen bátor, ügyes legény. Ha az első miatt még el is tudott volna némi önsajnálattal lenni, a második egyszerűen felbosszantotta. Nem elég, hogy leégette magát ez előtt a lány előtt, most még sajnálni is próbálja! Na, azt már nem… Lábához szorítva lógó karjával sarkon fordult, és elindult a kórház felé. – Vani, ne izgulj, Vani! – Saci csoszogott mellette, mindenáron próbálta vigasztalni, lelkesíteni és megnyugtatni – minden rendben lesz, Vani! Minden rendben lesz! – Hagyj békén, – megállt, megvető pillantást vetett rá, majd leköpte a járdát. – Hogy lenne jó? Láttad, eltörtem a kezem! Nem érted? Te teljesen hülye vagy? Menj haza, elegem van! Azzal, vissza sem nézve, eltávolodott, Sacit pedig ott hagyta hatalmas, zöldesszürke szemeivel, akik csak ismételgette: – Minden rendben lesz, Vani… Minden rendben lesz… *** – Viktor, ha huszonnégy órán belül nem érkezik meg a pénz, nagyon csalódottak leszünk. Ja, és még valami: holnapra ónos esőt mondanak, vigyázzon az utakon! Tudja, egy autó könnyen megcsúszik… Ilyen szerencsétlenségek bárkivel megeshetnek. Minden jót kívánok. A vonal megszakadt, és néma csönd ereszkedett a szobára. Ivan félredobta a telefont, ujjait a hajába fúrva hátradőlt a székében. – Honnan szerezzem meg ezt a pénzt? Ez az utalás csak jövő hónapra volt betervezve… Sóhajtva újra felkapta a mobilt, számolt, majd a füléhez emelte. – Olga néni, ma át tudjuk utalni a pénzt a holdingnak a gépekért? – Dehát, Viktor… – Tudjuk vagy sem? – Igen, de akkor a többi kifizetés… – Az megvár! Majd elintézzük! Azonnal utalja át a holding számlájára! – Rendben, de… Aztán gond lesz a… Ivan be sem várta a mondat végét, kinyomta és ököllel a fotel karfájára csapott. – Mocskos vérszívók… Valami puha, váratlanul ért vállát és megborzongott, majd összerezzent. – Saci, mondtam már, ne zavarj, amikor dolgozom? Mondtam már? A felesége, Alexandra gyengéden a füléhez hajolt, tenyerével végigsimított a haján. – Vani, ne idegeskedj, jó? Minden rendben lesz. – Elegem van ebből a “minden rendben lesz” dumádból! Tényleg, érted? Holnap megölnek, neked meg akkor is “minden rendben lesz”? Ivan a székből felugrott, Sacit megragadta a karjánál és maga elől eltolta. – Mit csinálsz ott? Főztél valamit? Menj vissza, főzz levest! Ne idegesíts, nélküled is elég bajom van! Az asszony sóhajtott, az ajtó felé indult, de a küszöbnél még visszafordult, és újra elsuttogta a három szót. *** – Tudod… most így fekszem, és visszagondolok az egész közös életünkre… Az öreg félig kinyitotta szemét, és ködös pillantást vetett megöregedett feleségére. Arca tele finom ráncokkal, vállai meghajlottak, egykori tartása eltűnt. Még mindig a kezét szorongatta, óvatosan igazgatva a kanült a vénájában, csendben elmosolyodott. – Akárhányszor bajba kerültem, élet-halál között lebegtem, mikor az élet legrosszabb dolgai történtek velem… mindig te jöttél, és mindig ugyanazt az egy mondatot mondtad. Hidd el, néha az őrületbe kergetett az a naiv, egyforma optimizmusod! Néha… megfojtottalak volna érte – próbált mosolyogni, de hosszasan köhögött. Mikor elcsitult, folytatta: – Törtem már karom-lábam, többször halállal fenyegettek, mindent elveszítettem, poklok poklát jártam, de te mindig csak azt mondtad: “Minden rendben lesz”. És tudod, egyszer sem hazudtál. Mondd, hogy csináltad, honnan tudtad előre? – Semmit nem tudtam, Vani, – sóhajtott az öregasszony, – hidd el, nem is neked mondtam! Magamat próbáltam biztatni. Hiszen én szerettelek egész életemben, őrülten. Te voltál az életem. Mikor bajban voltál, mikor rád szakadtak a legnagyobb bajok, a lelkem majd megszakadt. Mennyi könnyet hullattam, mennyi álmatlan éjszakát éltem át… És csak ismételgettem magamnak: “Bár összedől a világ, de ha ő életben marad, akkor minden rendben lesz”. Az öreg lehunyta a szemét és megszorította a kezét. Látszott, hogy minden egyes szó sok erőfeszítésébe kerül. – Most már értem… pedig haragudtam is rád érte. Bocsáss meg, Sacikám. Nem is tudtam… Leéltem egy életet, és rád alig gondoltam. Látod, milyen bolond voltam? Az asszony gyorsan letörölte a könnycseppet az arcáról, odahajolt a férfi arca fölé. – Vani, ne aggódj… Egy pillanatra megdermedt, mélyen a szemébe nézett, majd finoman ráhajtotta fejét a nyugodt, mozdulatlan mellkasra, miközben lágyan simogatta a hűvös kezet. – Minden JÓ VOLT, Vani, minden JÓ VOLT…

A száraz ág reccsenését a lába alatt János meg sem hallotta. Az egész világ egyszerre átfordult, és színes kaleidoszkópként pörgött a fiú szeme előtt, majd egy pillanat alatt szétrobbant milliónyi apró, fénylő csillaggá, amik mind egy pontba sűrűsödtek a bal karján, épp a könyöke fölött.

Ajj… János a sérült karjához kapott, és feljajdult a fájdalomtól.

Jani! barátnője, Réka, azonnal mellé szaladt, és térdre esett elé. Fáj nagyon?

Nem, tök jó érzés! morogta János, arcát eltorzította a fájdalom.

Réka óvatosan kinyújtotta tenyerét, és megérintette János vállát.

Hagyd abba! vágott vissza váratlan élességgel, szikrázó tekintettel. Fáj, ne nyúlj hozzám!

Kétszeresen is bántotta a helyzet. Egyrészt, úgy tűnt, eltörte a karját, és a következő hónapját unalmasan, begipszelt kézzel fogja tölteni, miközben barátai gúnyolódnak rajta. Másrészt önként, saját vagányságát bizonyítandó mászott föl a fára, hogy megmutassa Rékának, milyen ügyes és merész. Az első okával még meg tudott volna békélni de a második emésztette igazán. Hiszen nemcsak felsült a lány előtt, hanem most még sajnálja is! Azért ekkora szégyent nem tűr…

Talpra ugrott, lógó karját a testéhez szorítva elindult határozott léptekkel a kórház felé.

Jani, ne keseredj el, minden rendben lesz! loholt Réka mellette, igyekezve támogatni és lelkesíteni. Minden jóra fordul, Jani! Ne félj, jó lesz!

Hagyjál már békén! állt meg János, megvető pillantást vetett rá, aztán a járdára köpött. Mitől lenne jó? Eltörtem a kezem, nem érted? Teljesen hülye vagy? Menj haza, hagyj már!

Ezzel hátat fordított, és elindult, magára hagyva barátnőjét, aki csak nagy, borostyánszín szemekkel pislogott utána, és egyre ismételgette:

Minden jóra fordul, Jani… minden jóra fordul…

***

Tisztelt Károly úr, ha huszonnégy órán belül nem érkezik meg az utalás, nagyon csalódottak leszünk. Ja, és majdnem elfelejtettem: holnapra óriási fagyot és tükörjeget ígérnek az utakra, szóval legyen óvatos vezetés közben. Tudja, az ilyen balesetek sosem megjósolhatók… Minden jót kívánok!

A hang elhallgatott a telefonban, csend lett. Károly ingerülten tette le a készüléket, fejét két kezébe temette, ujjai beletúrtak a hajába, aztán hátradőlt az irodaszékben.

Mégis, honnét szerzek ennyi pénzt? Ez az átutalás csak a következő hónapban volt betervezve…

Sóhajtott, ismét felemelte a telefont, tárcsázott.

Júlia, ma el tudnánk utalni a holding felé a pénzt a gépszállításért?

De, Károly úr…

Most vagy soha?

Igen, de akkor a többi kifizetés…

Majd megoldjuk! Ma utalják, ne kérdezősködjön!

Rendben, de… akkor később problémáink lehetnek…

Károly már bontotta a vonalat, dühösen ütötte ököllel a fotel karfáját.

Nyavalyás vérszívók…

Valami puhán érte a vállát, ettől összerezzent, majdnem fel is ugrott ijedtében.

Réka, kértelek már, hogy ne zavard a munkámat? Ugye?

A felesége, Réka, odaért hozzá, gyengéden megpuszilta Károly fülét, és elsimította a haját.

Károly, csak ne izgulj, minden jóra fordul.

Elegem van már ebből az minden jóra fordul-ból! Nem érted, hogy holnap kinyírnak? Akkor neked is jó lesz?

Károly felugrott, megszorította Réka kezét, eltolta magától.

Mit csináltál? Főzted a levest? Vissza oda, ne idegesíts, nélküled is elég rossz.

Réka sóhajtott, elindult kifelé az ajtón. Mielőtt kilépett volna, még visszanézett, és halkan odasúgta a három jól ismert szót.

***

Tudod… most itt fekszem és az egész életünket felidézem…

Az idős férfi résnyire nyitotta szemét, s homályosan nézett a megöregedett asszonyra. Egykor szép arcát sűrű ráncok hálózták be, vállai beesettek lettek, testtartása sem volt már egyenes. Asszonya gyengéden fogta a kezét, egyengette az infúzió tűjét, és csendben mosolygott.

Hányszor kerültem bajba, hányszor voltam a halál torkán, vagy történt velem valami borzalmas? Mindig jöttél, és ugyanazt mondtad. El sem tudod képzelni, mennyire idegesített ez a mondatod. Még meg is fojtottalak volna a naivitásod miatt a férfi halványan elmosolyodott, de hosszasan köhögött. Aztán némi szünet után folytatta: Törtem már kezet, lábat, a fejemet fenyegették, mindent elbuktam, padlóra kerültem de te csak mondogattad: Minden jóra fordul. S lásd, sosem hazudtál. Honnan tudtad mindig előre?

Én sem tudtam, Jani sóhajtott az idős asszony. Azt hiszed, neked mondtam ezt? Inkább magamat nyugtattam vele. Én őrülten szerettem téged egész életemben. Te voltál a mindenem. Mikor neked rossz volt, nekem is megszakadt a szívem. Mennyi könnyet hullattam, mennyi álmatlan éjt… És csak ezt ismételgettem magamnak: Akármi történjék, csak éljen, akkor minden jóra fordul.

A férfi rövid időre lehunyta szemét, megszorította felesége kezét. Látszott rajta, hogy nehezére esik beszélni.

Szóval ez volt a titok… és én még haragudtam is rád. Bocsáss meg, Réka. Én nem tudtam… Az ember leéli az életét, és csak a végén kezdi igazán látni a másikat. Milyen bolond is vagyok.

Az asszony finoman letörölte a könnyeket ráncos arcáról, lehajolt a férfihoz.

Ne aggódj, Jani…

Egy pillanatra elidőzött a férfi szemében, majd lassan ráhajtotta fejét a mellkasára, és simogatta a kihűlő kezet.

Minden jó volt, Jancsikám, minden jó volt…

***

Az élet mindig tartogat fájdalmakat és nehézségeket, de ha szeretetből segítsük és bízunk egymásban, minden mégis jóra fordul. És gyakran csak a végén értjük meg: nem az számít, mit mondunk hanem, hogy ott vagyunk egymásnak.

Rate article
News 24 Justall
A száraz ág reccsenését a talpa alatt Vani még csak meg sem hallotta – hirtelen az egész világ kifordult a sarkából, tarka kaleidoszkópként forgott előtte, majd milliónyi fényes csillaggá robbant szét, melyek aztán egy pillanat alatt egy pontba sűrűsödtek a bal karjában, közvetlenül a könyöke fölött. – Aú… – Vani a sérült kezét szorította meg, majd fájdalmában feljajdult. – Vani! – barátnője, Saci azonnal odasietett, és térdre esve lehullott elé. – Nagyon fáj? – Nem, dehogy, tök jó! – fintorgott, nyögve préselte ki magából. Saci óvatosan a vállára tette a kezét. – Hagyd már! – kiáltott rá élesen, szinte villámló szemekkel. – Fáj, ne nyúlj hozzám! Duplán bosszantotta magát. Először is: úgy tűnik, eltörte a karját, szóval a következő hónapot biztosan nem a legizgalmasabb módon tölti, tűrve a haverok gipszes poénjait. Másodszor: saját magát hibáztathatta, ő mászott fel arra a fára, hogy Sacinak megmutassa, milyen bátor, ügyes legény. Ha az első miatt még el is tudott volna némi önsajnálattal lenni, a második egyszerűen felbosszantotta. Nem elég, hogy leégette magát ez előtt a lány előtt, most még sajnálni is próbálja! Na, azt már nem… Lábához szorítva lógó karjával sarkon fordult, és elindult a kórház felé. – Vani, ne izgulj, Vani! – Saci csoszogott mellette, mindenáron próbálta vigasztalni, lelkesíteni és megnyugtatni – minden rendben lesz, Vani! Minden rendben lesz! – Hagyj békén, – megállt, megvető pillantást vetett rá, majd leköpte a járdát. – Hogy lenne jó? Láttad, eltörtem a kezem! Nem érted? Te teljesen hülye vagy? Menj haza, elegem van! Azzal, vissza sem nézve, eltávolodott, Sacit pedig ott hagyta hatalmas, zöldesszürke szemeivel, akik csak ismételgette: – Minden rendben lesz, Vani… Minden rendben lesz… *** – Viktor, ha huszonnégy órán belül nem érkezik meg a pénz, nagyon csalódottak leszünk. Ja, és még valami: holnapra ónos esőt mondanak, vigyázzon az utakon! Tudja, egy autó könnyen megcsúszik… Ilyen szerencsétlenségek bárkivel megeshetnek. Minden jót kívánok. A vonal megszakadt, és néma csönd ereszkedett a szobára. Ivan félredobta a telefont, ujjait a hajába fúrva hátradőlt a székében. – Honnan szerezzem meg ezt a pénzt? Ez az utalás csak jövő hónapra volt betervezve… Sóhajtva újra felkapta a mobilt, számolt, majd a füléhez emelte. – Olga néni, ma át tudjuk utalni a pénzt a holdingnak a gépekért? – Dehát, Viktor… – Tudjuk vagy sem? – Igen, de akkor a többi kifizetés… – Az megvár! Majd elintézzük! Azonnal utalja át a holding számlájára! – Rendben, de… Aztán gond lesz a… Ivan be sem várta a mondat végét, kinyomta és ököllel a fotel karfájára csapott. – Mocskos vérszívók… Valami puha, váratlanul ért vállát és megborzongott, majd összerezzent. – Saci, mondtam már, ne zavarj, amikor dolgozom? Mondtam már? A felesége, Alexandra gyengéden a füléhez hajolt, tenyerével végigsimított a haján. – Vani, ne idegeskedj, jó? Minden rendben lesz. – Elegem van ebből a “minden rendben lesz” dumádból! Tényleg, érted? Holnap megölnek, neked meg akkor is “minden rendben lesz”? Ivan a székből felugrott, Sacit megragadta a karjánál és maga elől eltolta. – Mit csinálsz ott? Főztél valamit? Menj vissza, főzz levest! Ne idegesíts, nélküled is elég bajom van! Az asszony sóhajtott, az ajtó felé indult, de a küszöbnél még visszafordult, és újra elsuttogta a három szót. *** – Tudod… most így fekszem, és visszagondolok az egész közös életünkre… Az öreg félig kinyitotta szemét, és ködös pillantást vetett megöregedett feleségére. Arca tele finom ráncokkal, vállai meghajlottak, egykori tartása eltűnt. Még mindig a kezét szorongatta, óvatosan igazgatva a kanült a vénájában, csendben elmosolyodott. – Akárhányszor bajba kerültem, élet-halál között lebegtem, mikor az élet legrosszabb dolgai történtek velem… mindig te jöttél, és mindig ugyanazt az egy mondatot mondtad. Hidd el, néha az őrületbe kergetett az a naiv, egyforma optimizmusod! Néha… megfojtottalak volna érte – próbált mosolyogni, de hosszasan köhögött. Mikor elcsitult, folytatta: – Törtem már karom-lábam, többször halállal fenyegettek, mindent elveszítettem, poklok poklát jártam, de te mindig csak azt mondtad: “Minden rendben lesz”. És tudod, egyszer sem hazudtál. Mondd, hogy csináltad, honnan tudtad előre? – Semmit nem tudtam, Vani, – sóhajtott az öregasszony, – hidd el, nem is neked mondtam! Magamat próbáltam biztatni. Hiszen én szerettelek egész életemben, őrülten. Te voltál az életem. Mikor bajban voltál, mikor rád szakadtak a legnagyobb bajok, a lelkem majd megszakadt. Mennyi könnyet hullattam, mennyi álmatlan éjszakát éltem át… És csak ismételgettem magamnak: “Bár összedől a világ, de ha ő életben marad, akkor minden rendben lesz”. Az öreg lehunyta a szemét és megszorította a kezét. Látszott, hogy minden egyes szó sok erőfeszítésébe kerül. – Most már értem… pedig haragudtam is rád érte. Bocsáss meg, Sacikám. Nem is tudtam… Leéltem egy életet, és rád alig gondoltam. Látod, milyen bolond voltam? Az asszony gyorsan letörölte a könnycseppet az arcáról, odahajolt a férfi arca fölé. – Vani, ne aggódj… Egy pillanatra megdermedt, mélyen a szemébe nézett, majd finoman ráhajtotta fejét a nyugodt, mozdulatlan mellkasra, miközben lágyan simogatta a hűvös kezet. – Minden JÓ VOLT, Vani, minden JÓ VOLT…