Eszméletlenül mélyen aludt, mintha három műszak után sem pihent volna, amikor hirtelen csengés riasztotta fel.
— Istenem, ki az, megőrült? Ilyen korán! — morgott, és a másik oldalára fordult. De a csengés nem szűnt meg. Könyörtelenül, türelmetlenül, mintha valaki kint küzdene az idővel.
Ingerülten felkapta a köntösét, odament az ajtóhoz, és kinézett a lencsén. Az ajtó előtt egy öregasszony állt, összegörnyedt, kezében egy hatalmas, bolyhos macskával. Arca sápadt, kimerült, mintha már rég kiáramlott volna belőle az élet.
— Ki az? — vágta oda keményen a lány, egyáltalán nem szándékozva kinyitni. Az ilyen öregasszonyokról legények keringtek — és nem mind jók. De hirtelen az öregnél felhörpintett, összerogyott, és lecsúszott a falon. A macska kiszabadult a kezéből, nyávogva körözött körülötte.
— Miért én… — sóhajtott fel, és kinyitotta az ajtót.
— Nagyi, rosszul van? Azonnal hívok mentőt, ne aggódjon, minden rendben lesz! — suttogta, miközben felkapta az asszonyt. Az ágyhoz vonszolta, és tárcsázta a számot.
A macska, mintha értelmes lény lenne, leült mellé, és figyelmesen kísérte minden mozdulatát.
— Hogy hívják, nagyi?
— Antónia Sámuelné… a papírjaim ott vannak… — lihegte az öregasszony, és a táskájára mutatott.
Kivette a táskát, előhúzta az iratokat, és amikor még kérdezni akart, az öregasszony halkan suttogta:
— Csak, kislányom, a kórházba nem megyek… A fiacskám vár. Neki kell adnom a pénzt, különben ki fog minket dobni a macskával együtt…
— Amint jön az orvos, ő dönti el, hogy elmehet-e így állapotában. A macskáról ne aggódjon, megetetem és vigyázok rá. De hogyhogy ön visz neki pénzt, és nem fordítva?
— Ne kérdezd, kislány. Nem neked való… — szomorúan fordította el a fejét a nagymama.
Ekkor ismét megszólalt a csengő. Megérkezett a mentős és az orvos. Miután megnézték az öregasszonyt, a véleményük egyértelmű volt: azonnal a városi kórházba kell vinni.
— Nem megyek én sehová! — makacskodott Antónia Sámuelné.
— Menjen el, nagyi. Meglátogatom, ígérem. A macskával pedig minden rendben lesz — elboldogulunk.
Másnap reggel korábban kelt, mint máskor. Egyetlen gondolat járt a fejében: miért, miért keveredik mindig ilyen életdramákba? De a szíve azt súgta — nem hiába. Valami közös volt Antónia Sámuelnében.
Szüleit alig emlékezte — tizenhárom éves korában haltak meg. Alkohol. Hamis pálinka. Azóta az élete zuhanórepülésben volt. Árvaház. Csak egy szomszédasszony, Mariska néni, tette valamivel világosabbá a gyermekkorát. De ő is meghalt, mikor tizenhat éves lett. Azóta egyedül, senkinek sem kellett.
Most huszonhárom éves. Önálló, okos, nem fél a nehézségektől. Tegnap, mikor átnézte a nagymama iratait, meglátta a címét. Ma pedig odaindult.
A Kossuth utcai ház semmiben sem különbözött a többitől. A lépcsőház előtt két öregasszony üldögélt. Beszédbe elegyedett velük — és tíz perc múlva már mindent tudott Antónia Sámuelné életéről.
Sok évvel ezelőtt egyedül maradt az unokájával, a fiú szülei autóbalesetben haltak meg. A nő nevelte, ahogy tudta. De ahogy felnőtt, rossz társaságba keveredett. Most kidobja a nagymamát, pénzt követel, megfenyegeti, hogy megöli a macskát, ha nem hoz neki. A szülői lakást kiadja, ő meg egy lánynál él melegen. Rendőrség? Persze, hol van — családi ügy, oldják meg maguk.
Dühében forrt. Felment a lépcsőn, becsengetett. Egy almos, piaszagú srác nyitott ajtót.
— Te hitvány! Hogy merészeled a törékeny asszonyt kidobni?! Nem szégyelled magad?! — törte magát be az ajtón, ökölbe szorított kézzel. — Most azonnal összeszeded a cuccod, és elmész a saját helyedre! Vagy úgy elverlek, hogy összetöröd a fogad is!
A fiú bólintott. Tizenöt perc múlva, táskával a vállán, kirohant a házból. Ezzel vége volt. Takarított, megetette a macskát, majd a kórházba ment.
Antónia Sámuelné elsírta magát, amikor meglátta.
— Itt az étel, és minden, amire szüksége van. Az unokát pedig kizavartam. Ne vitatkozzon, nagyi. Nem az öregek dolga az utcán aludni.
— Köszönöm, kislányom. Azt hittem, meghalok egy árAz öregasszony megszorította a kezét, és egy mosoly tört elő a könnyei közül, mert végre megértette, hogy valaki igazán szereti.
