— Nagyi, te lehetsz még egyszer nagyi?
— Mi ez, Virágom, mit mesterkedsz? Nem értem.
— Tudod, nagyi, az udvaron mindenkinek van nagymamája. Van, akinek egy, van, akinek kettő, nekem meg négy. Kettő a sajátom, plusz egy-anyukámtól és apukámtól. Andreásnak meg egy sincs. Annyira sajnálom.
— Te azt akarod, hogy én legyek az ő nagymamája?
— Jaj, nagyi, hát te milyen vagy. Nem odaadni, hanem megosztani. Hogy te is süsd neki a palacsintát, és köss neki meleg sálat a télre.
— Te kis hagymás bánatom… Volt Andreásnak egy nagymamája, Nádinéni. Kislánykorunk óta jóbarátok voltunk. Olyanok, akiket szét sem választ a víz. De meghalt… Abban a balesetben. Pont akkor, amikor Andreás megszületett.
— Nagyi, miért sírsz?
— Nehéz, kicsikém. Mentek a nagypapájával, hogy hazavigyék a fiatal anyukát a kórházból. Reggel indultak. Erre jött egy teherautó, egy hatalmas Kamáz. Az sofőr elaludt a volánnál… Ütközés. Őket nem hozták vissza. Jaj, de fáj…
— Nagyi… Ne sírj. Akkor is meghívom Andreást hozzánk. Szereti a palacsintádat. És köss neki zoknit karácsonyra, jó?
— Persze, megköszöm. Csak, Virágom, ne mondj neki semmit. Ha anyuka nem mesélt el neki, akkor úgy kell. Tudod, hogy kell titkot tartani?
— Tudom, nagyi. Megígérem.
— Okos lány vagy. Most meg irány a gyerekekhez — hamarosan ebédidő.
Kirohantam az udvarra, és ugráltam a kötélen. A fiúk Sanyika háza előtt versenyeztek, hogy ki köp messzebb. Sanyika nyert — az arcukon látszott: ő nevetett, Kolenkó meg Andris csak morogott.
— Srácok! Valaki beköltözött az üres házba! Gyerünk megnézni!
— Aki utolsó, az malac farka!
Egyszerre elindultunk, és a szomszéd utcáig rohantunk. A ház már második nyara állt üresen. De ma egy teherautó állt mellette, férfiak cipeltek bútorokat. Odafutottunk. Egy kövér bácsi levetette a sapkáját, megvakarta a verítékes homlokát:
— Gyerekek, hol lehet inni egy kis vizet?
— Én hozok otthonról!
— Vagy a kútnál is lehet!
— Megmutatjátok?
— Gyerünk, megmutatjuk. De ki jött hozzátok?
— Egy idős hölgy. Nagymama. Legyetek kedvesek hozzá, jó? Neki senkije sincs. Ennyit tudok.
— Mi mindig kedvesek vagyunk! Holnap jöhetünk ismerkedni?
— Persze, gyertek.
Szétszaladtunk, de Andris ott maradt. Ő mindig is sofőr akart lenni. Még a benzin szagát is szerette. Felkapaszkodott az almafára a ház előtt, és figyelmesen leskelődött.
Aztán hirtelen a fa alatt megszólalt egy hang:
— Bocsi, kisfiam. Nem akarlak zavarni, de nincs hol aludnom. Elvesztettem a kulcsomat. Be tudnál mászni az ablakon, és kinyitni az ajtót?
Andris megállt, aztán bólintott.
— Andrisnak hívnak. Segítek. Csak a bácsiknak fel kell emelniük.
Lecsúszott a fáról, és egy pici, kedves szemű nénivel találta magát szemben.
— Milyen pitét szeretsz, Andriskám?
— Lekvárosat. Meg hagymás-tojásost!
— Megjegyeztem. Pár nap múlva hívd a barátaidat — pitére.
Bemászott az ablakon, kinyitotta az ajtót. A ház poros és üres volt. Valahol megszakította az ingét — megszomorodott. Anyu biztos leszidja. De a nagymama azt ígérte, hogy megvarrja. És meg is varrta — reggelre nem lehetett megkülönböztetni az újatól.
Attól kezdve Andrisnak is lett egy nagymamája. Idegen, de mégis a sajátja. Közös kötött neki kesztyűt, meséket olvasott neki, meghívta teázni. Még Andreás anyukája is eljött vele néha. Aztán egy napon Olganéni megbetegedett.
Mi Andrissal főztünk neki kását. Én gyújtottam be a gázt, Andris hámozta a krumplit. Kolenkó még be is tüzelte a kályhát, amikor lehűlt a levegő. Persze, a felnőttek segítettek, de Andris törődött a nagymamával a legtöbbet. Hiszen az Ő nagymamája volt.
Most már neki is van egy nagymamája. A sajátja. Idegen talán, de igazán a sajátja…







