A remény nem tűnt el egyetlen pillanat alatt. Már egy egész év telt el anélkül, hogy bármiféle hír érkezett volna róla Mindenhol kerestük. Plakátokat ragasztottunk ki, végig hívtuk az összes menhelyet, és szinte megállás nélkül telefonáltunk. Már azt sem mondtuk, hogy amikor visszajön, inkább csak halkan suttogtuk: ha egyszer visszatér.
Már egy éve nem hallottam semmit a macskámról. Minden követ megmozgattunk: utcákon körbejárva ragasztgattuk a kereső cetliket, végigcsörögtünk minden menhelyet és ismerőst, folyamatosan járt az agyunk. Aztán szép lassan hozzászoktunk ahhoz a csöndhöz, amit maga után hagyott itthon.
A remény sem szakadt meg hirtelen. Egyszerűen napról napra halványult, míg végül már csak egy apró, pislákoló szikra maradt. Már nem azt mondtuk: ha megjön, inkább csak annyit: ha talán egyszer.
Aztán egyik teljesen átlagos napon megtörtént a csoda.
Éppen biciklivel tekertünk Pest szélén, semmi különös nem volt benne, amikor megláttam egy macskát az út szélén. Volt abban a járásban valami ismerős, amitől mintha összeszorult volna a szívem. Gondolkodni sem volt időm, csak kiáltottam: Botond!
A macska megtorpant.
Visszanézett.
A hang, amit kiadott, rekedtes és mély volt, benne volt az a semmihez nem hasonlítható felismerés. Egész egyszerűen letaglózott.
Botond felénk sprintelt. Ledobtam a bicajom, letérdeltem, és abban a pillanatban már az ölemben volt. Úgy kapaszkodott a dzsekimbe, mintha attól félne, megint eltűnik minden, ami ismerős. A fejét a mellkasomba fúrta, dorombolt és remegett egyszerre egészen addig, amíg szinte eggyé nem váltunk újra.
Az az egy év különlét semmit nem változtatott. Legalábbis neki nem.
Vannak kötelékek, amiket az idő nem tud elszakítani. Csendben várnak, amíg eljön az a pillanat, amikor a szeretet tényleg visszatalál otthonra, oda, ahová mindig is tartozott.
Ha te is úgy hiszed, hogy az igazi szeretet nem vész el soha, írd meg kommentben!
Meséld el ezt a barátaidnak is mert tényleg vannak csodák, csak hinni kell bennük.
