A régi fénykép titka
Dávid és Ilona egy csoportba jártak az egyetemen. Ilona csak egy átlagos lány volt, semmi különös – legalábbis Dávidnak eddig úgy tűnt. Aztán egy napon, vagy épp itt volt az ideje, hogy beleszeressen, vagy Ilona megváltozott, de hirtelen más szemmel nézett rá, mintha először látná, és a világ feje tetejére állt a szerelmes fiú szeme előtt.
Az órák után leskelődött Ilona után az egyetem kapujában, de ő csak elsuhant mellette anélkül, hogy észrevehette volna. Egy fiatalemberhez sietett, és ketten elindultak. Dávid még sokáig bámulta őket, míg el nem tűntek a látóteréből, és próbálta elnyomni a csalódást és a dühöt a szívében.
De mit várt? Hogy Ilona csak ül és várja, míg ő végre észreveszi? Természetes, hogy egy ilyen lánynak, mint Ilona, már van valakije.
Egy napon könnyes, piros szemmel érkezett az órára. Egész nap csöndes és gondterhelt volt. Dávid ismét kivárta az egyetem előtt. Ezúttal senki sem várta Ilonát, így bátorságot gyűjtött és odalépett hozzá.
– Haza? – kérdezte.
– Nem, a nagymamámhoz. Most nála lakom. Beteg.
Ilona elmesélte, hogy a nagymamának magas a vérnyomása és fájnak az ízületei. Tavasszal mindig rosszabbul van, már ki sem megy az utcára.
Dávid mellette lépkedett, és alig hallgatta, annyira boldog volt. A szíve örömmel dobogott, és a fejében egyetlen név zsongott: Ilona, Ilona, Ilona.
Három megállóra lakott az egyetemtől.
– Nem hívhatlak fel, a nagyi rosszul van – mentegetőzött Ilona a házuk előtt.
Másnap Dávid megkérdezte, hogy érzi magát a nagymama.
– Hát, valahogy. Csak anyu tegnap este megjelent az új férjével. Nagyi annyira ideges lett, hogy felment a vérnyomása, és hívni kellett a mentőt. Bárcsak ne jöttek volna – válaszolta Ilona.
„Értem. A mostohaapjával nem jöttek ki. Talán ezért költözött a nagymamájához?” De Dávid nem kérdezősködött tovább.
A nyári vizsgák előtt nem sokkal Ilona nagymamája meghalt. Dávid mindvégig mellette volt, vigasztalta és támogatta. A temetés után Ilona a nagymama lakásában maradt.
– Nem félsz a nagyi szellemétől? – kérdezte tréfálkozva Dávid, mikor hazakísérte.
– Dehogy. Bár angyali természete nem volt, de hozzám mindig kedves volt.
Egy napon Dávid bátorságot gyűjtött, és megkérdezte, hol van a srác, aki korábban az egyetemen várta Ilonát. A lány elkomorodott, majd gondterhelten válaszolta, hogy az a férfi feleségül vette az anyját.
– Képzeld, most a mostohaapám – mondta Ilona, és lehajtotta a fejét.
Az első vizsga után Ilona meghívta Dávidot magához. A lakás tetszett neki, a nehéz, régi bútorokkal és fakó tapétával. Az asztalon egy régi fényképalbum hevert.
– Mindjárt visszajövök – mondta Ilona, és kiment a konyhába.
Dávid bátran lapozgatni kezdett.
– Ez te vagy kicsiként – mondta Ilona, mikor visszaült mellé, és ő is nézegette a családi képeket. – Ez meg anyu és apa fiatalon. Akkor még nem voltam.
– A szüleid elváltak? – kérdezte Dávid, emlékezve, hogy Ilona anyja nemrég ment férjhez.
– Igen, apu nem bírta anyu lobbanékony természetét. Még kicsi voltam, mikor szétmentek. Azóta új családja van, nem tartjuk a kapcsolatot.
– És ki ez? – mutatott Dávid egy komor tekintetű, szigorú arcú öregasszonyra, akinek a zsémbes volta szinte áradt a képből.
– Nagyi púposan. Az utóbbi időben ilyen volt – mondta Ilona, és lapozott.
– Ez meg nagyi fiatalon. Gyönyörű, ugye? – mutatott egy másik képre.
Dávid egy mosolygó, bájos lányt látott egy virágos ruhában. Alig hitte el, hogy ugyanaz a személy, csak fiatalon, de nem szólt semmit.
Ilona lapozott tovább.
– Várj, menjünk vissza – kérte Dávid, és megmutatott egy képet, ahol ugyanaz a fiatal lány egy fiú karján állt. – Mellette ki van?
– Nem tudom. Talán barát vagy rokon. Nagyi soha nem mutogatta nekem ezt az albDávid mélyet lélegzett, és kissé reszkető hangon válaszolt: – A nagymamád fiatalon a nagyapámmal volt együtt, és én úgy hiszem, hogy Ilona, te a féltestvérem vagy.
