A kis faluban születtem, ahol mindenki ismert mindenkit, és a reggelek csendben keltek a patak mentén. Nyolcadik osztály után beiratkoztam a helyi vendéglátóipari szakközépiskolába, amelyet négy év múlva sikeresen elvégeztem. Akkoriban tele voltak az újságok és a rádiók a budapesti metró építéséről, mindenki a Metró Dél körül forgott. A fiatalság mindent romantikussá tett engem is elkapott a vágy, így elmentem dolgozni oda.
A szakmámban helyezkedtem el, de öt év múlva rájöttem, hogy a romantika csak egy része az életnek, és több kell ahhoz, hogy igazán éltnek nevezhessem az útját. A metrónál dolgozva találkoztam Tamással, aki Budapestről érkezett. Impresszárió volt, és megvoltak a kapcsolatai a fővárosban. Felkerestem őt a Nagykörúton, és megkértem, segítsen bejutni az egyetemre. Tamás nem utasított vissza, de azt mondta, ez pénzbe kerül. Szerencsére, a metrónál eltöltött évek alatt sikerült félretenni egy komoly összeget, így 1 000 000 forintot adtam neki abban az időben ez hatalmas összeg volt.
Az irataimat is sikerült lecserélni. Fizettem a hamisítványokért, most a személyim szerint öt évvel fiatalabb vagyok, az új bizonyítványom pedig tele van jeles és jó eredményekkel. Tamás tényleg bejuttatott az Élelmiszeripari Egyetemre, de amikor meglátta az új papírokat, meglepetten mondta, hogy a születési évemet indokolatlanul megváltoztattam. Nem akartam hallgatni rá, csak poénkodtam, hogy majd találok magamnak egy fiatal férjet hiszen az irataim alapján éppen csak tizennyolc lettem, elsőéves hallgató, és új élet várt rám.
Most már teljesen más emberek vettek körül, fiatalok, élénkek, tele tervekkel. Egy év múlva férjhez mentem. A férjem Márk volt, akkor tizenkilenc éves ő is budapesti, és a szülei lakásába jelentkeztem be.
Az egyetem után kitört a rendszerváltás, minden felbolydult. Márkkal gyorsan alkalmazkodtunk, kibéreltünk egy kis helyiséget, és nyitottunk egy kifőzdét. Rövid időn belül sikerült visszavásárolni az üzlethelyiséget, így saját bárunk lett.
Jól mentek a dolgok, bár nem születtek gyerekeink. Egy nap úgy döntöttünk, ellátogatunk a faluba, ahol a gyerekkoromat töltöttem. Ott találkoztam régi osztálytársakkal és barátokkal. Az én életem egészen más lett, mint az övék: jobban néztem ki, többet éltem, jólét sugárzott rólam. Irigykedtek, és egyik osztálytársam Márknak elárulta, hogy dolgoztam a metrón, és sokkal idősebb vagyok, mint gondolta.
Márk számon kezdett kérni, hogy becsaptam. Teljesen átalakult, lassan hozzászokott az alkoholhoz. Elváltunk. Az addig közös üzletet szét kellett osztani. Az én részemből vettem egy lakást, Márk pedig bankhitelt vett fel, magas kamattal, amit a válás után már egyedül fizetett.
Azóta is dolgozom, bár már betöltöttem a nyugdíjkorhatárt. Sokat gondolok Tamásra, aki figyelmeztetett: nem volt bölcs öt évvel fiatalabbá tenni magam. A múltat már nem lehet visszahozni, és a fiatalkori hibákon senki sem tud változtatni.
Nemrég meglátogattam a mamát, ott összefutottam egy régi osztálytársammal. Ő már két éve nyugdíjas, az unokáit neveli, a kertben dolgozik. Nekem még négy évem van a munkáig, de az egészségem már nem a régi. A fiatalon elkövetett meggondolatlan tetteket később meg kell fizetni.
Talán vannak, akik jártak már hasonló cipőben, vagy hallottak olyanról, aki fiatalabbnak akarta mutatni magát. Nagyon vágyom arra, hogy tanácsot kapjak: hogyan lehet helyrehozni azt a butaságot, amit évekkel ezelőtt elkövettem.
