Bárcsak tudnám, hol hibáztam…
Zsófia Mária az ablaknál állt a konyhában, és nézte, ahogy unokája, Botond köveket dobál a szomszéd macskájára. A kisfiú még csak hét éves volt, de mozdulataiban már látszott egy furcsa harag, ami megijesztette a nagymamát.
— Botond, hagyd abba rögtön! — kiáltott ki a szellőzőn keresztül.
A fiú meg sem fordult. Egy nagyobb követ vett fel, és újra célba vette az állatot. A macska nyöszörgött, majd elbújt a garázsok mögött.
Zsófia Mária sóhajtott, és felöltözött. Le kellett mennie, és beszélnie a fiúval. De tudta, hogy hiába. Botond nem hallgatott rá, visszabeszélt, néha pedig egyszerűen hazarohant anyjához panaszkodni.
A lépcsőházban összefutott a szomszéddal, Katalin Annával.
— Zsófi, láttad az unokádat? — kérdezte dühösen a nő. — Megint a Cirmóst kergeti!
— Láttam, Kati. Most megyek hozzá.
— Mit segít az, ha beszélsz vele? Inkább Marival beszélj! Ez az ő nevelése, vagy inkább a hiánya.
Zsófia Mária hallgatott. Nem akart vitatkozni a szomszéddal, de egyetérteni sem tudott. Mária a lánya volt, és bármilyen is volt a kapcsolatuk, ki kellett állnia érte.
Az udvaron Botond már másra figyelt — a befogott legyeknek tépdelte le a szárnyait egy üvegben.
— Botond, mit csinálsz? — Zsófia Mária leült mellé a padra.
— Tanulmányozom — morgott a fiú, fel sem nézve.
— Mit tanulmányozol?
— Hogyan élnek szárny nélkül.
— Miért érdekel ez téged?
Botond vállat vont.
— Érdekes.
Zsófia Mária óvatosan kivette a kezéből az üveget.
— Tudod, a legyek is élő lények. Fájdalmat éreznek, ha megsérülnek.
— Na és? Undorítóak.
— Botond, nem szabad bántani másokat, még akkor sem, ha nem szereted őket.
A fiú olyan arccal nézett rá, mintha kínaiul beszélne hozzá.
— Anyukám azt mondja, hogy ha valaki gyengébb, nem kell félni tőle.
Zsófia Mária érezte, hogy összeszorul a szíve. Vajon Mária tényleg ezt tanítja a gyereknek?
— Anyukád sok mindent mond, de nem minden igaz. Az erősebbeknek védelmezniük kell a gyengébbeket, nem bántani őket.
— Butaság — legyintett Botond, és a hintához rohant.
Este Zsófia Mária úgy döntött, beszél a lányával. Mária nyolc körül érkezett a fiúért, mint mindig, fáradtan és ingerülten.
— Anyu, etetted egyáltalán? — kérdezte, még köszönni sem képes.
— Persze. Mária, beszélnünk kell.
— Miről? — a lány idegesen babrálta a táskája pántját.
— Botondról. A viselkedéséről.
Mária szeme felgurult.
— Már megint panaszkodnak rá? Anyu, hét éves! Minden gyerek ilyenkor hülyéskedik.
— Ez nem hülyéskedés, Mária. Állatokat kínoz, gorombázik a felnőttekkel, senkire sem hallgat.
— És mit javasolsz? Zárjam be a szobájába?
— Azt javaslom, hogy foglalkozz a nevelésével. Tanítsd meg neki, mi a jó és mi a rossz.
Mária hümmögött.
— Anyu, más világ van most. Keménynek kell lenni, hogy túlélj. Nem akarom, hogy a fiam egy gyenge nyúlbéka legyen, akit mindenki piszkál.
— De van különbség az erő és a kegyetlenség között!
— Micsoda különbség? A lényeg, hogy ne hagyd magad.
Zsófia Mária a lányára nézett, és nem ismerte fel. Hová lett az a kedves, segítőkész kislány, akit nevelt? Mikor lett ilyen rideg?
— Botond, indulás! — kiáltotta a lány a játszótér irányába.
A fiú kelletlenül odasántikált.
— Nagyi, holnap is jöhetek? — kérdezte.
— Persze, kicsim.
Mária megfogta a fiú kezét, és a kapu felé indult. A kijáratnál visszafordult.
— Anyu, ne tömj tele az agyát baromságokkal a jóságról és igazságról. Az élet kemény dolog.
Miután elmentek, Zsófia Mária sokáig ült a padon, töprengve, hol hibázott a







