A nem várt gyermek, aki összefogta a családot
A mi családunk soha nem élt bőségben. Még most is emlékszem, ahogy anyuka örült, amikor ismerősök gyerekruhákat hoztak. Először én hordtam őket, majd a húgom, Zsófi. Új ruhák ritkaság számba mentek, és mindig ünnep volt, amikor valami újat kaptunk. Anyukának volt egy kis boltja a piacon, ami csak szerény jövedelmet hozott, és állandóan jöttek a különböző ellenőrzések – a tűzoltóktól kezdve az adóhatóságig.
Persze, a hivatalos ellenőrök mellett voltak a piacon az “informális figyelők” is, akik “védelem” címszóval pénzt követeltek. Velük apu segített leszámolni – szó szerint és átvitt értelemben is. Rendőrként dolgozott, és el tudott intézni egy-két helyi erőszakost egy-két “nevelő” beszélgetéssel. Próbálták megvesztegetni, de ő nem adta be a derekát, ellentétben néhány kollégájával, akik inkább a könnyebb utat választották.
Apu fizetése sem volt valami fényes, ráadásul a beosztása is kiszámíthatatlan volt: hajnalban is elszaladhatott egy hívásra, vagy éjjel érkezett haza, fáradtan és hallgatagon.
Zsófival mi hamar megtanultunk önállóan tenni-venni. Amin én, a nagyobbik, már korán begyakoroltam a főzést, a takarítást és a húgom felügyeletét is, hogy anyukának egy kis pihenés jutott volna a fárasztó napok után.
Emlékszem az este, amikor anyu vacsora közben váratlan hírt osztott meg:
– Ma jól ment a bolt, sikerült félretennem egy kis pénzt. Készüljetek, lányok, megyünk a Balatonra, egy kicsit pihenünk. Andris, próbálj kihozni egy hét szabadságot, ha lehet!
Apu meglepődött:
– A főnökség nem lesz túl boldog, de majd megoldom valahogy…
Akkor még nem tudtam, mit jelent ez a “megoldom valahogy”, de valahogy varázslatosnak és fontosnak tűnt.
Sikerült. Egész családban elmentünk a tóhoz. Az valóságos csoda volt: se apu, se anyu nem sietett sehova, egész nap napoztunk, úsztunk, kirándultunk. Zsófival zabáltuk a fagyit, a szüleink meg nevettek rajtunk, és édesszájúnak csúfoltak. Hazatértünk jó kedvvel, de lassan visszasüllyedtünk a megszokott kerékvágásba. Aztán egy hónap múlva a szüleink elkezdtek veszekedni.
Minden nap ment a civakodás. Apu üvöltött, hogy anyu nagy hibát követ el, ha azt tervezi, amit tervez. Anyu mentegetőzött, de nem mondott le a szándékáról, míg apu könyörgött, hogy “intézkedjen a kórházban”. Eleinte nem értettem, miről van szó, de mikor éjjel meghallgattam a beszélgetésüket, rájöttem: anyu terhes. Az apám nem akart harmadik gyereket, és az abortuszra biztatta, bár nem használta ezt a szót.
Anyu szomorú volt, sokszor sírt. A boltot nem hagyhatta ott, így tovább dolgozott.
Hamar gyakran látogatott hozzánk a nagymama, anyu anyósa. Ő is arról beszélt, hogy anyu “józanodjon meg” és gyorsan szabaduljon meg a gyerektől. A látogatása után anyu mindig sokkal rosszabbul érezte magát. Egyszer csak odamentem hozzá, átöleltem, és elmondtam, hogy tudok a babáról, és nagyon szeretnék egy öcsit vagy húgot. Megígértem, hogy mindenben segítek, és nem fogok új játékokat vagy ruhákat kérni. Zsófi is csatlakozott hozzám. Anyu megölelt minket és sírt, de most már könnyek boldogságból:
– Drágáim, nélkületek mit csinálnék?
Attól a naptól anyu újra bátor lett. Apu viszont, látva, hogy az idő telik, és anyu nem gondol a megszakításra, egyre gyakrabban üvöltözött, és részegen jött haza.
Ilyenkor anyu velünk aludt: Zsófi az én ágyamon, én meg az övében.
Aztán eljött a nap, amikor anyut bevitték a kórházba. Apu dolgozott. Mikor elvitték, végigsimított a hajunkon:
– Nos, lányok, megyek a kistesóért!
Pár óra múlva hazaért apu. Mikor megtudta, hogy anyu a kórházban, azonnal taxihoz kapott, és utánament. Hajnalban érkezett vissza, fáradtan, de mosolyogva:
– Kislányok, fiúnk született! Pár nap múlva anyu és Dávid hazajön!
Zsófival ujjongtunk, örültünk az öcsikének és annak is, hogy apu mennyit változott. Dávid valóban kibékítette a szüleinket, és még a nagymama is megenyhült. Amikor egész családban mentünk érte a kórházból, látszott, hogy ő lett az, aki újra összefogta mindannyiunkat.
