Engem a nagymamám nevelt fel, de most a szüleim kitalálták, hogy tartásdíjat kell fizetnem nekik.
A családommal sosem laktunk egy városban húsz éve ugyan nem láttam őket, de hát ez nem is csoda. Szüleim örök vándorok: művészek, akik egy kórusban énekelnek, s életük jobban hasonlít egy tankönyvbeli zarándoklatra, mintsem egy átlag család mindennapjaira. Mikor ötéves lettem, a nagymamámnál kötöttem ki. Ő úgy gondolta, hogy mennyivel egyszerűbb boldogulni egy unokával, hát összepakolt és elköltözött a saját rokonaihoz.
Az elején még látogattak minket anyuék, évente kétszer, ha jó hét volt, háromszor is, de ahogy telt az idő, egyre ritkábban jelentek meg, aztán egyszer csak megszakadt a kapcsolat. Úgy hozzászoktam ehhez, mint a rántott hús szombaton, már gondolni se gondoltam rájuk. Fogorvosi egyetemista koromban, harmadévesként férjhez is mentem.
Most a férjemmel saját fogászati rendelőnket vezetjük valahol Szegeden, és ami azt illeti, egész szépen keresünk. Egy éve azonban, mintha a semmiből jöttek volna elő, apám és anyám újra feltűntek. A fogászatunk számát tudták csak, a magántelefonomat nem bírták előásni; így aztán oda telefonálgattak. A beszélgetéseink kimerültek a panaszkodásban. Ők panaszkodtak, én hallgattam.
Én sem léptem túl sűrűn a zenélő szülők bűvkörét, ezért csak annyit mondtam nekik: mindenki a saját sorsát választotta, ők például úgy döntöttek, hogy a lányukat a nagymamára bízzák. Néha küldtek pár forintot a mamának, de leginkább az ő nyugdíjából éltünk meg. Ezt ő gyakran emlegette, én meg tudtam, milyen minden forintot kétszer meggondolni. Mivel az iskolában szorgalmas voltam, hogy legalább legyen miből megélni és mit felvenni, éjszakánként a kórházban dolgoztam segédápolóként.
Mostanra én is úgy vagyok vele: én az én utamat járom, ők pedig az övékét, és tiszteletben hagyom, hogy így alakult.
Amikor anyuék rájöttek, nem vagyok hajlandó kisegíteni őket, azzal fenyegetőztek, hogy tartásdíjat kérnek a bíróságtól. Na, ezek után végképp elment tőlük a kedvem; addig néha még elgondolkodtam rajta, hogy talán illene segíteni nekik valamit, mostanra viszont már egyáltalán nem akarom tudni, mi van velük. Szerintetek normális ez, vagy mégiscsak nekem kellene eltartani őket forintban, mint annak rendje?
