Az árnyék múltunkból fojtogat
Hát, mint egy rossz vicc, de a férjem exfelesége még mindig nem talált magának másik áldozatot a válásuk után. Harminc év körüli, de mintha csak a bosszú élné. Közös gyerekeik vannak – kettő –, és ezeket használja fel, hogy tönkretegye az életünket. Állandóan azt hajtogatja, én loptam el tőle a családját, és mindent megtesz, hogy szétválasszon minket. De hogyan? Hát a gyerekeken keresztül! Minden nap hívja a férjem: „A gyerekek sírnak, apukát keresik!” A féltékenysége, mint a mérgező gomba, előlünk is elvette a levegőt.
De én nem vettem el Andrást a családjától. Szegeden találkoztunk, egy cégnél dolgoztunk. Tudtam, hogy házas, és köztünk csak munka volt. Akkoriban nekem is volt egy pasim, aki állandóan úton volt. Emlékszem, amikor céges bulira mentünk a párunkkal. Az exe, Zsófi, borzalmasan viselkedett: leitta magát, más férfiakkal flörtölt, jelenetet rendezett. Megdöbbentem.
András hamarosan otthagyta. Én is változtattam: szakítottam a pasival, másik munkát kaptam, előléptettek. Andrásnak volt saját lakása, de albérletekből albérletbe költözött, amíg Zsófi azt hitte, „majd csak visszajön”. De nem jött vissza. Mi meg összehoztuk magunkat, aztán összeházasodtunk.
Három éve vagyunk házasok, de Zsófi nem nyugszik. Nemcsak maga nem tud belenyugodni, de a gyerekeket is beleérti a játszmáiba. A kislányuk 9 éves, a fiú 7. Már értik, mi zajlik. Egyszer a kislány bevallotta Andrásnak, hogy Zsófi sírva kényszerítette rá, hogy mondja a telefonba, mennyire hiányzik az apukája.
Zsófi ragaszkodik hozzá, hogy a gyereklátogatások csak nála legyenek. Sem a parkban, sem nálunk – eszében sincs. Közben meg kihívóan öltözködik, kipróbálja minden sminktrükkjét, mintha valami szerepfilmben lenne. Próbálja visszacsalogatni Andrást, de hiába. Mesélte, ahogy a „minden percben hiányzó” gyerekek azonnal elsétálnak, amikor megérkezik: a fiú kimegy játszani, a lány meg bezárkózik a telefonjával. Zsófi eközben mindig talál valami feladatot: javítsa meg a csapot, tolja arrább a szekrényt. Hozzánk meg azt mondja a gyerekeknek, hogy ez egy „kallódóhely”.
Egyszer András aludt egy éjszakás műszak után. Folyamatosan csörgött a telefonja – Zsófi hívta. Felvettem, de nem szóltam. Aztán gyerekhang: „Apuka, mikor jössz?” Én meg: „Halló?” A kislány elképedt, odaadta anyjának: „Anyu, itt valami néniszó.” Zsófi meg rámordult: „Hé, add oda a férjem!” Hirtelen nem tudtam, mit válaszoljak, azt mondtam: „A férjed? Nem lakik itt ilyen!” Később persze megy a sírás Andrásnak, hogy megaláztam.
Ezután jöttek a furcsaságok. A főnökömnek telefontyűzést rendeztek, mintha hatalmas adósságaim lennének, holott soha nem vettem fel hitelt. Aztán feltűnt egy kamu társkeresős profil a képeimmel. Kezdtek jönni az üzenetek egy „rajongótól”. Rögvest tudtuk, ki áll a dolog mögött. Zsófi semmin sem fog megállni, hogy szétszakítson minket.
Nem ellenzem, hogy András találkozzon a gyerekeivel – de ne így! A gyerekek nem lehetnek bábuk az ő játékában. Hogyan tudnánk megszabadulni Zsófi rémtetteitől?
