A menyasszonyi ruha titkai

— Hogy mered, Dorika?! Hogy mered felpróbálni a menyasszonyi ruhámat?! — Valentin néni hangja remegett a felháborodástól, az ajtóban állt, fehér ujjakkal kapaszkodva a fába.

Dorottya megfordult, a hátán még nem volt teljesen begombolva a cipzár. A fehér szaténruha illeszkedett karcsú alakjához, kihangsúlyozta a derekát, és gazdag redőkkel hullott a padlóra.

— Valentin néni, én… csak megnéztem, hogy jó lesz-e rám… — dadogta a lány, arcát pirulás öntötte el. — Tamás azt mondta, hogy nem lesz gond…

— Tamás mondta?! — anyósának öklösszorult. — A fiamnak semmi joga engedélyezni, hogy a holmimhoz nyúlj! Ez szent számomra! Érted? Szent!

Dorottya sietve próbálta kigombolni a ruhát, de a cipzár beragadt. Minél jobban rángatta, annál szilárdabban akadt el.

— Valentin néni, segítsen, kérem, nem tudom levenni…

— Ne merd széttenyészteni! — sikoltotta fel a nő. — Ha tönkreteszed, soha nem bocsátok meg! Állj nyugton!

Anyós ujjai remegtek, amint óvatosan kiszedte a cipzárt. Dorottya érezte, hogy ez a vékony, szigorú arcú nő, akinek haját szigorúan kontyba fogta, feszültség árad belőle.

— Egyáltalán tudod, mi ez? — suttogta Valentin néni, gondosan levéve a ruhát a menyecské válláról. — Ez nem csak egy darab anyag! Ebben a ruhában esküdtem meg Tamás édesapjával… Nyugodjék békében…

Dorottya csendben öltözött vissza egyszerű pulóverébe. A tükörben látta, ahogy anyósa óvatosan kivasalja a ruhát, ellenőrzi, hogy nem gyűrődött-e meg.

— Bocsánat… — mondta halkan Dorottya. — Nem akartam megbántani. Csak… a lagzi egy hónap múlva van, és nekem nincs pénzem ruhára…

Valentin néni hirtelen megfordult.

— És ki kényszerít, hogy férjhez menj, ha nincs pénzed? Azt hitted, a fiam fog eltartani? Még ő maga is gyerek!

— Szeretjük egymást — súgta Dorottya.

— A szerelem! — legyintett anyós. — A szerelemmel nem bérelsz lakást és nem etetsz gyereket! Én is azt hittem, szerelem, aztán egész életemben a nyomorban tengődtem!

A folyosón léptek zaja hallatszott, és Tamás lépett be. Magas, szőke fiú, aki rögtön érezte a feszültséget.

— Mi történt? Anya, miért vagy ilyen vörös?

— Kérdezd a menyasszonyodat, mit művelt itt! — Valentin néni becsukta a szekrényt, durván becsapta az ajtót.

Tamás Dorottyára, majd anyjára nézett.

— Dóri, felpróbáltad a ruhát?

— Mondtam neked, hogy megnézném… Te azt mondtad, anyukád nem bánja…

— Azt hittem, nem lesz otthon — hebegte a fiú.

— Már hogyne! — Valentin néni kezeit tördelte. — Szóval titokban egyeztetek! Az én házamban, az én holmimmal!

— Anya, ne ferdíts! A ruha csak áll a szekrényben, senkinek sem kell!

Csend támadt. Valentin néni lassan Tamás felé fordult, és Dorottya látta, hogy megváltozik az arca. Mély, öreg fájdalom tükröződött a szemében.

— Senkinek sem kell? — suttogta alig hallhatóan. — Értem. Akkor én sem kellek senkinek, sem az emlékeim, sem ami nekem fontos…

— Anya, nem így értettem…

— Tudod mit, fiam — Valentin néni kiegyenesedett —, éljetek, ahogy akartok. De az én ruhámhoz ne nyúljatok. Inkább spóroljatok, és vegyetek magatoknak egyet.

Kiment, és Dorottya hallotta, ahogy becsapódik a konyhaajtó.

— Most belegázoltunk — sóhajtott Tamás. — Egy hónapig nem fog beszélni velem.

— Tami, de miért ilyen? Nem akartam semmi rosszat…

Tamás leült az ágyra, arcát kezébe temette.

— Hosszú történet, Dóri. Anya… apu halála után teljesen megváltozott. Régen mindig vidám volt, mindig nevetett. Most meg… Mindent őriz, mint egy múzeumban. És ez a ruha… Néha előveszi, simogatja, beszél hozzá…

— Beszél hozzá?

— Igen. Azt hiszi, nem hallom. Gyerekként egyszer meghallgattam. Mesélte neki, mennyire hiányzik aput, milyen jó ember volt… Furcsa, de megértem.

Dorottya leült a vőlegénye mellé.

— Talán beszéljek vele? Elmagyarázom, hogy nem akartam megbántani?

— Próbáld meg. De óvatosan. Most nagyon dühös…

A konyhában Valentin néni éles mozdulatokkal apróra vágta a káposztát a bableveshez. A kés úgy csapott a deszkára, mintha tűzifát hasogatna.

— Valentin néni, bemehetek?

— Gyere, ha már itt vagy — mormogta anyós, felemelkedés nélkül.

Dorottya bizonytalanul odalépett az asztalhoz.

— Bocsánatot akartam kérni. Tényleg nem akartam megbántani. Csak… anyukám meghalt, amikor kicsi voltam, és a nagynéném, aki felnevelt, nincs pénze. Gondoltam…

— Gondoltad, ingyen elcsípheted — morogta Valentin néni.

— Nem! — Dorottya arcát lángok öntötték el. — Gondoltam, talán úgy, mint egy lányának…

Valentin néni hirtelen abbahagyta, ránézett.

— Lányomnak? Mit képzelsz? Ahhoz, hogy lányom legyen, ki kell érdemelned!

— Hogyan érdemelném ki? — kérdezte halkan Dorottya. — Mondja meg, mit kell tennem, és megteszem…

A nő letette a kést, kezét összetörölte.

— Tudod mit, kislány, ülj le. Elmesélem neked erről a ruháról.

Dorottya óvatosan leült.

— Tizenkilenc voltam, amikor feleségül mentem Tamás apukájához. Szép, derek férfi volt, minden lány utánanézett. És engem választott. Ezt a ruhát anyukámmal három hónapig varrtuk. Minden este ültünk, minden gyöngyöt kézzel varrtunk rá.Valentin néni elmosolyodott, és Dorottya kezét szorítva azt mondta: “Ne aggódj, kislány, minden rendben lesz, hiszen már most úgy szeretlek, mint a saját lányomat.”

Rate article
News 24 Justall
A menyasszonyi ruha titkai