A menyecske a lakást bulizóhellyé változtatta, a fia meg csak hallgat!
„A fiam sírva fakadt a telefonban” – mondja Tóthné, úgy markolja a készüléket, hogy ujjai fehérek. – „Azt kérdezte, hazajöhet-e Szegedre dolgozni. A menyecskéje minden nap barátnőket hoz haza, és neki a számítógép előtt sem lehet koncentrálni! Majd megfulladtam a dühtől.”
„Beengedted?” – kérdezi a szomszédasszony, miközben újratölti a teát.
„Hát persze!” – remeg a hangja Tóthnénak. – „Százszor mondtam neki: rendezze el a dolgát a feleségével! De hiába. Ideért kimerülten, éhesen, vörös szemmel. Ráült a gépére, és éjfélig se mozdult. Azt mondja, fontos a projekt, a határidő szorít.”
„Otthon miért nem dolgozik? A menyecske zavarja?”
„Az nem ház, hanem egy nyüzsgő piactér!” – sóhajt fel a nő. – „Ha nem a nővére jön át, akkor a barátnői tolonganak. Zaj, káosz, a zene meg a plafonig szól. Hogyan dolgozzon ebben?”
A fia, Bence, tervezőmérnök. Hat éve házas Dorival. Eleinte Tóthné nem tudott betelni örömmel a menyével. Dorica csendes, udvarias volt, közgazdász diplomával. Amikor megszületett az unokája, Márk, a nagymama már tökéletesnek tartotta. „Micsoda háziasszony! Minden csillog, a gyerek ápolt, Bence jól lakik. Olyan boldog voltam a fiamért” – emlékszik vissza keserűen.
Bence karriert épített, míg Dorica gyedben volt. Három év alatt főmérnökké lépett elő, de az új pozícióval nagyobb felelősség is jött. Aztán minden megváltozott. „A fiam, aki mindig vidám, energikus volt, lassan elhervadt a szemem előtt” – meséli Tóthné, alig visszafojtva a könnyeit. – „Azt hittem, munkahelyi problémák, de kiderült – otthon van a baj.”
Egyszer betért hozzájuk a szegedi lakásba, figyelmeztetés nélkül. És mit látott? Egy igazi mulatságot. Dorica vendégeket hívott, a zene ordított, a nevetés a konyhából hallatszott. Bence bezárkózott a hálószobába, a laptopba merülve, az unokája pedig sehol. Kiderült, Dorica a szüleihez küldte Márkot a külvárosba. Efféle partik váltak rendszeressé. Minden este barátnők, nővér, tánc éjfélig. Most születésnap, máskor csak úgy „jó indok”. Bence ebben a légkörben képtelen dolgozni. „Hazajövök, és a lakásban romok hevernek. Hogyan koncentráljak?” – panaszkodott az anyjának.
Tóthné megpróbált beszélni Doricával. Az asszony azonban élesen visszavágott: „Elegem van belőle, hogy a tökéletes feleség és szolgáló legyek! Öt év kimerítő munka – mosás, főzés, gyerek. Ki mondott köszönetet? Senki! Most pihenek a barátnőimmel, és itt nincsenek férfiak. Márk a nagyszülőknél van, boldog és jól lakik. Ha Bencének nem tetszik valami, mondja meg nyíltan!”
Bence azt vette észre, hogy Dorica akkor változott meg, amikor visszament dolgozni. Hétköznapokon a tündéri feleség, de hétvégén „teljesen kikapcsol”. Le akarta tiltani ezeket a összejöveteleket, de fél: „Felkúrja magát, és még rosszabb lesz.” Tóthné rémületében mereng. „A fiam túl engedékeny, nem fogja a helyére tenni” – mondja. – „De mi lesz, ha Dorica nem áll le? Mi van, ha ittasan veszti el önmagát? Mi lesz akkor a családjával?”
A barátnők érdeklődnek: „Dorica anyukája nem tudna beleszólni?” Tóthné csak rázza a fejét: „Az anyja szerint minden rendben van. Azt mondja, a lány még fiatal, fáradt, hadd mulasson, amíg lehet. Az unokája nála, nem terhelő számára. És ha Bence hallgat, akkor neki semmi baja.”
Tóthné tanácstalan. Látja, ahogy a fia szenved, ahogy a család széthullik. Bence képtelen otthon dolgozni, Dorica meg úgy tűnik, nem is akar visszatérni a normális élethez. „Ez nem így megy tovább!” – lázad fel a nagymama. – „Ha ez így folytatódik, elválnak, és az unokám apja nélkül marad!”
Ti mit tennétek Tóthné helyében? Hogyan segíthetne a fián anélkül, hogy szétrombolná a családját? Találkoztatok már hasonlóval? Osszátok meg a tanácsaitokat – a helyzet kritikus.
