— Anyu, csak ne mondd, hogy elfelejtetted! — kiáltotta fel Zsófi, amikor berohant az előszobába, és levetette a válláról a drága táskáját. — Anyu, hát komolyan! Egy hónapja szóltam róla!
Irénke lassan megfordult a tükör előtt, ahol épp a szürke haját igazgatta. Keze enyhén remegett, de tekintete nyugodt maradt.
— Miről beszélsz, Zsófikám? — kérdezte csendesen.
— Hogy miről?! — Zsófi a kanapéra dobta a táskáját. — Máté születésnapjáról! Holnap lesz tizenöt éves! Te meg itt álmodozol, mintha mi sem történne?
— Dehogynem emlékszem… — Irén leült a karosszékbe, és összefonta kezét. — Csak gondoltam, talán nem kellene túl hangosat…
— Nem kellene? — Zsófi megállt a szoba közepén, és mereven anyjára nézett. — Az én fiamról van szó! A te unokádról! Tizenöt éves! És te azt mondod, nem kellene?
Irén sóhajtott. Tudta, mi következik. Mindig ugyanez történt, amikor Zsófi Mátéval hétvégére átjött. A lánya mindig is ilyen volt — heves, követelőző. A válás óta pedig csak rosszabb lett.
— Zsófi, nyugodj meg. Emlékszem mindenre. Megvettem az ajándékot, rendeltem tortát a cukrászdából — mondta fáradtan. — Csak azt gondolom, talán nem akar nagy bulit? Olyan csendes lett…
— Csendes? — hümmögött Zsófi. — Kamasz! Minden kamasz ilyen a felnőttek előtt. De ez nem azt jelenti, hogy ne legyen ünnep! Éppen fordítva, meg kell mutatnunk, hogy szeretjük!
A folyosóról recsegő hang hallatszott. Megjelent Máté — magas, karcsú, rendezetlen sötét hajjal és apja komoly szemével.
— Szia, nagyi — mormogta, és futó pillantást vetett anyjára. — Miért ordítotok?
— Nem ordítunk, csak a te ünnepedről beszélgetünk — hangzott fel azonnal Zsófi édes hangja. — Holnap lesz a születésnapod, drágám! Nagyi rendelt tortát, én hoztam ajándékot…
— Nem kell semmi — motyogta Máté, leülve a kanapé szélére. — Megvagyok így is.
— Hogyhogy megvagy? — kiáltott fel Zsófi. — Tizenöt éves! Ez komoly dátum!
Máté vállat vont, és a telefonjába merült. Irén aggódva nézte unokáját. Valami nem stimmelt vele. Már hónapok óta egyre zárkózottabb volt, alig beszélt vele, anyjával pedig csak egy szótagos válaszokat adott.
— Mátéka, mit szeretnél ajándékba? — kérdezte szelíden.
— Semmit — felelte a fiú, fel sem emelve szemét.
— Hogy semmit? — Zsófi leült a fiához. — Új telefon? Vagy frissítsük a számítógépet?
— Anyu, hagyjál — morgott Máté, és felállt. — Elmegyek.
— Hova mész? — Zsófi felugrott. — Még csak most jöttünk! Inkább tervezzük meg, kit hívjunk…
— Senkit ne hívjatok! — fordult meg hirtelen Máté. — Érted? Senkit! Egyedül akarok lenni!
— De miért? — kérdezte zavartan Zsófi. — Régen szeretted az ünnepeket…
— Régen… — Máté keserűen elmosolyodott. — Régen minden más volt. Most meg ne tetessétek, hogy örültök ennek a születésnapi cirkusznak.
Kiment, és hangosan becsapta az ajtót. Zsófi maradt a szoba közepén, száját kitátva a meglepetéstől.
— Mi van vele? — fordult anyjához. — Régen olyan vidám volt!
Irén mélyet sóhajtott. Látta, ahogy változik unokája. Látta, ahogy szenved a szülők válása miatt, ahogy vergődik anyja és apja között, ahogy elfárad az egymásra mért vádjaikAmikor másnap este összegyűlt a család, és Máté apja is megérkezett, mély sóhajjal nyitották az ajtót, de a fiu mosolya megérte a fáradtságot — hiszen végre mindegyikük ugyanazt a napot látta: egy új kezdet lehetőségét.







