Réka csak pillanatra tudott becsúszni a kamra ajtajába, mielőtt a zár kulcsa elfordult volna.
A hátul lévő polcra támaszkodva megérintette a belső kilincset, és úgy húzta magát be, hogy csak egy ujjal széles rés nyílt meg.
Végtelenül halkan lélegzett, a száját tenyérrel szorította, mert a folyosóban néma csend uralkodott, és egyetlen hang is átszűrődve felrobbanna a lakásban.
A bejárati ajtó kinyílt.
László köhögve lépett be a hallba. Réka a szűk fülkén keresztül látta a kezeit: két fehér, szorosan tömött vászontáska, cucláló markok.
Anyu! kiáltotta. Otthon vagy?
Réka erősebben szorította a tenyérét.
***
Réka már öt éve élt egyedül, miután valami hirtelen, gyakran a szenvedésről hallgató embereknél bekövetkezett: a szív meghájt, és minden véget ér.
Az első év nélküle a legnehézebb volt: nem a bánat gyötörte, ő képes volt kitartani, de a lakásban lévő csend szinte fagyasztott. Kolya László a tévé előtt nevetett úgy, hogy a konyha minden szót hallott.
A fürdőszobában szentségtelenül énekelt, átalakította a szavakat és a dallamot, anélkül, hogy szégyellte volna magát. Most, a zárt ajtó miatt semmi nem hallatszik a fürdőből, csak a cső zúgása, és ez a zúgás Rékát fülelhangosan vakítja.
A kislány, Kincső, Szegedről érkezett az első napokban. Két hétig maradt: takarított, főzött, éjszakánként anyjának ágyához sétált, csak ott volt, nem igényelve beszélgetést.
Ez felbecsülhetetlen volt.
A fiú sem jelent meg se akkor, se később. Bencét már tizenegy éve nem látták, és Réka rég felhagyott hangosan magyarázni, miért, bár belül újra és újra lejátszotta a történetet, mint egy megkopott lemez.
A távozásának története fájdalmas és összetett volt, mint amikor az igazságot túl sokáig rejtik a szőnyeg alatt. Bence már kiskorától nehéz gyermek volt: heves, könnyen dühbe jönő, minden oknál felkiáltásra készen.
Az iskolában alig ment, a hatodik osztályt kétszer vette, és csak átmenő jegyekkel jutott túl. Testvére, Kincső, a teljes ellentéte volt: nyugodt, példamutató, minden nap ötöst hozott.
Bence haragudott a testvérére, a megjegyzéseket megharapta, és László néha kicsavarta magát, bár nagyon visszatartotta magát.
Amikor Bencének kilencvenegy éves lett, László nyáron a nagymamájához, Máriához, a Ráckeve melletti faluba küldte. Azt gondolta: dolgozzon kézzel, szagolja meg a földet, frissüljön a városi tétlenségtől.
Mária kemény, szép szóval nem tartott fogdát, és ha Bence valamit elrontott a kertben, így szólt:
Hát mire vársz tőlem, gyerek?
Bence ugyanazon a napon visszatért Budapestre. A kapuban a táska a folyosón, a konyhában leült, és halk, szinte intonáció nélküli hangon kérdezte:
Igaz ez?
Réka Lászlóra nézett. László rá.
Már régóta terveztek valamit mondani neki, amikor a megfelelő pillanat jön, csak halogatták, egymást meggyőzve, hogy még nem itt az idő, vár egy kicsit.
Igen, mondta Réka. Amikor még nyolc hónapos voltál, mi vettünk be a házból, amikor a szobád ki volt szárítva. Sikítottál, az egész szobát felrobbantottad, de amikor megláttunk, elcsendesedett és rám bámult.
Ekkor Lászlóhoz mondtam: miénk vagy, nincs hová menned.
Bence felállt, és a saját szobájába ment. Réka és László éjfélig a konyhában maradtak, bármiről beszéltek, csak erről nem, mert nincs módjuk elmondani.
Néhány nap múlva Bence eltűnt. Magával vitte a pénzt, amit Réka és László félretesztek, hogy a kollégiumi szobáját felújítsák, egy őszi meglepetésnek szánták.
Ő adta a meglepetést először.
László ritkán beszélt róla. Este hosszú órákat töltött az ablak előtt, nézve az utcát.
Réka látta, hogy mennyire szenved, de nem mert kérdezni: Lászlónak saját módszere volt a fájdalom kezelésére a csend , és ezt tisztelte. Évekkel később a szíve már nem dobogott.
Bence április elején jelent meg. Óvatosan kopogtatott, nem csörgött, csak kopogott, mintha nem biztos abban, hogy kinyílnak-e előtte.
Réka kinyitotta az ajtót, és néhány másodpercig csak nézte: egy harmincéves férfi, apró szakállal, enyhén görnyedt, egy zsák mandarinokkal a kezében.
Anyu, mondta. Bocsáss meg. Akkor bután viselkedtem.
Csak fiúként.
Réka állt, nem tudta, mit tegyen.
Szeretnék bepótolni, mondta ő. Ha adsz egy esélyt.
Megölelte őt a küszöbnél. Bence bizonytalanul, egy lépéssel visszaölelte, mintha hosszú idő után először próbálna meg ölelni.
Vacsorán elmesélte: ország szerte főzött, Pécsettől Debrecenig, olcsó büfékből indulva, majd éttermekig feljött. Valóban jó szakács volt.
Réka nézte, ahogy ügyesen felvágtja a csirkét, és azon gondolkodott, milyen mulatságos az élet: egy ember tűnik el tizenegy évre, majd visszatér és neked szalonnát süt.
Maradt. Az előző szobájában ragadt, reggelente kását vagy rántottát főzött.
Réka minden este felhívta Kincsőt.
Visszatértél? kérdezte a lány. És hogy vagy?
Jól, kedves. Udvarias. Nagyon jó főz.
Anyu, biztos vagy benne, hogy minden rendben? Tizenegy év már eltelik.
Kincső, ő az én fiam. Nem vagyunk idegenek egymás számára.
Minden rokonát felhívta országszerte, mindenkinek elmondta: Bence visszatért, Bence otthon van. A Szamariai unokatestvér csak sóhajtott a telefonban, és azt mondta: Nincs füst tűz nélkül, és a messzeségből jövő emberek nem jönnek vissza.
Réka azt válaszolta, hogy ne fussanak a pletykákra, minden rendben.
Körülbelül két hét múlva észrevette, hogy sokkal gyorsabban fárad el, mint korábban. Estére úgy érezte, mintha vakolat borította volna a fejét, reggelente szédült.
Úgy gondolta, ez csak a tavasz, vitaminhiány, vérnyomás ingadozása, az életkor. Hatvan évesen az egészség már nem megbízható, ezért nem volt konkrét panasza. A legfontosabb, hogy a fia mellette van.
Kincső este kérdezte, hogy az egészsége, Réka azt mondta, rendben van, kicsit fárad, de már elmúlik.
Talán orvoshoz kellene menni? javasolta.
Ugye, hogy minden fáradtság miatt vagyok a poliklinikán? Ott két hét a várólista, aztán majd magától jobbra lesz.
A hányinger egyre nőtt, a fej délben nehezen emészthető lett. Vitaminokat ivott, ribizlit főzött, megpróbálta nem rágódni.
Egyik éjjel korán, hat óra előtt ébredt. Kint szürke áprilisi ég, az utcán senki. A szája szárazra száradt, nehezen nyelt le, cipőbe csúszva a konyhában vizet keresett. A folyosóban nem kapcsolt lámpát: tudta a lakást szinte kívülről, minden sarkot.
Mielőtt elérte volna a konyhát, megállt.
Bence a tűzhelynél állt, egy égő főzőlap mellett, egy lábas kásával. Egy kis műanyag zacskóban valami port tartott, óvatosan szórta a lábasba, majd kanállal alaposan összekeverte.
Réka hátrahúzódott, a hálószobáig ment, ágyra feküdt, takarót húzott maga elé. A plafont bámulta nyitott szemmel. Néhány perc múlva a hálószoba ajtaja nyikorgott.
Beállt, szemeit becsukta, egyenletesen lélegzett, mintha aludna. Érezte, ahogy Bence a bejárati nyíláson keresztül néz rá. Állt egy pillanatra, majd becsukta az ajtót.
Az előkapu csapódott. Réka kinyitotta a szemét.
Kint felkelő nap fényéből ki tudta számolni a dátumokat: mikor kezdett fájni, mikor jelent meg a hányinger, mikor érkezett a nehéz fáradtság. Visszafelé számítva pontosan azoknapokra jött ki, amikor Bence beköltözött, és elkezdett ételt főzni.
Felöltözve elindult Tamara szomszédhoz a harmadik emeletre: az a hölgy egészséges, nem szórja el a szavakat feleslegesen, és jól tudja kezelni a helyzetet könnyed könnyek nélkül. Réka már köpenyt felvett, amikor a zár kulcsa elfordult.
Nem ismerte fel, hogyan került a kamrába. A résen Réka figyelte, ahogy Bence a telefont a füléhez tartja.
Hello. Igen, már otthon vagyok. Szünet. Nem, a nagymama valahova eltűnt, sehol se kora. Átment a folyosón. Ne ijedj, mondtam.
Már csak egy keveset maradt. Azt gondolta, talán vitaminhiány vagy vérnyomás. Huh, morgott. Ahogy vége lesz, gyorsan kiürítjük a lakást, ez egyszerű, és már jövök hozzád.
Megmaradunk! kiáltotta, miközben a száját a kezébe szorította, a résen Bencét nézve.
Hé, elfelejtettem elmenni a gyógyszertárba, mondta dühösen. Most megint át kell mennem. Kitépett. Rendben, hamarosan jövök, várj.
Az ajtó becsörgedezett, a lépcsőn elhallgatottak a lépések.
Réka kilépett a kamrából, a bejáró közepén állt. Hosszú ideig nézte a kabátját a szekrényen, a csizmáját a küszöbnél, a felső zár kulcsait a polcon.
Az alsó zár csak az ő kulcsával működött, és nem készített másik másolatot.
Harminc perc alatt összekészítette a táskáját: okmányok, nyugdíjas igazolvány, egy apró fénykép Lászlóról a keretben.
Felhívta Kincsőt.
Anyu, miért vagy ennyi korán? nyújtott a lány a telefonba.
Gondoltam, elmegyek hozzád. Hiányoztam már.
Gyere, persze. Mikor?
Ma.
Ma?! Kincső teljesen felébredt. És Bencével mi lesz? Legyen ő is velünk, szeretném végre a testvéremmel látni.
Bence dolgozni ment, most nincs. Egyedül jövök.
Írj meg a vonat számát, ültetünk.
Réka letette a telefont, Bencétől összegyűjtött néhány ruhát, egy borotvát, egy kopott könyvet, gondosan berakta a táskájába, és rögzítette a cipzárat. A táskát a lépcsőnél a bejárat mellé helyezte.
Papírra és tollra nyomva lassan, olvashatóan írt:
Bence. Szeretlek, mindig is szerettem, és látszólag mindörökké fogok szeretni, még ha nem is érdemled. Éppen ezért nem megyek a rendőrséghez. De már nem akarok téged látni. Soha. Anyuka.
A lapot a táska tetejére helyezte.
Kijött, alulzárat a saját kulcsával bezárta, a kulcsot a kabát zsebébe rejtette.
A Kőbányai buszon elérte a metróállomást, majd a földalatti vonatba szállt, és a tükörben nem a reklámot nézte, hanem a saját árnyékát a sötét üvegben.
A vonat elindult, a Nyugati pályaudvarra érve átszállt a Központi vonalon. A peronn üres és hangos volt.
Jegyet vásárolt egy nappali vonatra Budapestre, egy kis váróterembe ült, mellette egy férfi kenyérkérgető morzsákkal etette a galambokat. A galambok dörzsölődtek, a lábuk között futhattak.
Réka gondolkodott azon, hogy kellene-eA végén rájött, hogy a legnagyobb békesség abban rejlik, ha elengedjük a múlt fájait és a jelenben élünk.







