Az unokáim már nem hívnak meg hozzájuk, titokban béreltek dadust, csak hogy ne kelljen velem találkozniuk.
A saját lányom sem akar velem beszélni. Még a telefont sem veszi fel, ha én hívom. Azt hiszi, hogy én tettem tönkre a házasságukat. Pedig semmi közöm hozzá, ő maga kért segítséget tőlem.
Boglárka 18 évesen ment férjhez. Éppen akkor ismerkedett meg Dáviddal, miután leszerelt a katonaságtól. Úgy elcsavarodott a feje, hogy azonnal otthagyta az egyetemet, az én tanácsaimat meg hallani sem akarta. A vejét magamhoz vettem, csak hogy ne kelljen albérletben élniük. Eleinte minden rendben volt, még az esküvő után is jól kijöttünk egymással. Aztán a lányom teherbe esett, és mindenért engem okolt – még az étel is bántotta. Rábeszéltem őket, hogy költözzenek el.
A sógorsal megegyeztünk, hogy közösen segítünk a lakáson, mert tudtuk, hogy egyedül nem fogják tudni megvenni. Próbáltam felhívni a lányom apját, hátha ő is beszáll… De azt válaszolta, hogy a gyerektartást már kifizette, többel nem tartozik.
Amikor megszületett az unokám, mindent megtettem, hogy segítsek. Minden szabad percüket vele töltöttem, hogy a fiatal anyuka pihenhessen. De Boglárka hamarosan elkezdett színlelni, kitalált betegségeket, csak hogy rám hárítsa a felelősséget.
Gyakran elvigyem a gyereket, hogy randizhassanak, mozizhassanak, még egy tíz napos nyaralásra is elmentek kettesben. Én örömmel vigyáztam az unokámra, nem volt terhemre. Persze, kimerített, de mindent megtettem volna a lányom boldogságáért.
Amikor visszajöttek az utazásról, javasoltam Dávidnak, hogy csináltassanak felújítást. Hiszen csak fetrengett a munka után, pedig rugalmas beosztása volt. Elvittem nekik az anyagot, és két hétre magamhoz vettem az unokát. Még egy munkásbrigádot is küldtem, hogy neki ne kelljen sokat dolgoznia. Erre meg engem kezdtek el okolni! Dávidnak nem tetszett, hogy én “parancsolgatok”. De mit tehetek, ha tőle semmi önálló kezdeményezés nem jön?
A felújítás után a kapcsolatunk megromlott. Már nem hívtak át az unokámhoz, inkább béreltek dadust, csak hogy ne kelljen velem találkozniuk. Bosszantott a dolog, de a születésnapomra minden rokont meghívtam. A lányom egyedül jött el az unokával. A vejem még telefonon sem köszöntött. Annyira fájt… Hiszen én segítettem nekik, én fizettem a felújítást… Megérdemlem én ezt?
Dávid ordított velem, hogy “előbb-utóbb belefulladok a beleügyeskedésembe”. Azt mondta, ő a ház ura, és többé nem akar engem látni.
Talában túlzásba estem a segítségnyújtással, de jó szándékkal tettem. Most a lányom folyton veszekszik a férjével, és engem hibáztat. Sírós hangon telefonál, hogy minden az én hibám. Kiderült, hogy a vejem már a válásról beszél. Az unokámat sem engedik hozzám, még a hangját se hallgathatom meg.
Én értük éltem… Mit tegyek most? Miért utálnak engem ennyire?
