A gyárban a vezetéknevem miatt a férfiak gyakran viccelődtek velem. És persze a nők is, főleg amikor először hallották. Így történt most is, amikor reggel a gyár portájánál egy új, negyvenes körüli biztonsági őrhölgy lépett szolgálatba. Amikor az igazolványomat ellenőrizte és elolvasta a nevemet, rögtön elmosolyodott.
Jé, Szobfalvay! Tényleg ilyen vezetéknevek léteznek?
Hát látod váltottam tegezésre, mert külsőre fiatalabbnak tűnt nálam. Nagyon is léteznek.
És honnan ered a családodban ez a különös név, Szobfalvay? kérdezősködött tovább.
Már régen kitaláltam, hogyan szokás ilyenkor poénkodni:
Azt beszélik, valamelyik ükanyám összeszűrte a levet egy lidérccel, és abból lett a Szobfalvay név!
A nő azonban nem nevetett a viccemen, hanem olyan arcot vágott, hogy magam is felnevettem.
Ezt most komolyan mondja? suttogta rémülten.
Hát persze folytattam a humorizálást. Azóta is mindannyian, akik Szobfalvayok vagyunk, tele vagyunk paranormális képességekkel. Ezért se húzz ujjat velem, te szép asszony! Ha valami nem tetszik, majd éjjel felkereslek, mint egy igazi lidérc. Aludni sem engedlek!
Erre már gyanakvóan nézett rám, és szigorúan rám szólt:
Ne ijesszegess engem! Megvannak nekem az eszközeim a lidércek ellen is. Menj csak tovább, ne tartsd fel a sort!
Este, amikor már hazafelé mentem, ugyanaz az őrnő teljesített szolgálatot. Amint meglátott, rögtön durcás képet vágott.
No de te, drága, miért ilyen mogorva? kérdeztem tőle jókedvűen.
Ne hívj engem drágának, Katalin vagyok, Szobfalvi Katalin! mordult rám. Ne merészelj így beszélni velem, menj át gyorsan!
Na, gondoltam magamban, talán szereztem egy ellenséget is. Nem érti a tréfát, ez a nő
Másnap reggel nem ő volt a portán, de ebédnél felbukkant a menzán. Amikor krumplipürét és fasírtot ettem, odajött az asztalomhoz, és suttogva, hogy a többiek ne hallják, azt mondta:
No, mondd csak, Szobfalvay! Az éjszaka az a te műved volt?
Kis híján félrenyeltem.
Miről beszélsz, Katalin? kérdeztem csodálkozva, visszatérve magázásra. Mit tettél a nevemhez?
Ne tedd az ártatlant! szinte perzselő pillantással nézett rám. Hiszen megmondtad, hogy jobb, ha nem veszekszünk.
De hát mit csináltam volna?
Azt ígérted, hogy éjjel majd meglátogatsz, mint lidérc!
Ugyan, asszonyom, csak tréfáltam!
Persze. Na de akkor ki húzgálta a lábamat éjjel?
Hogyhogy húzgálta? néztem rá hitetlenkedve.
Úgy, hogy ahogy elaludtam, valaki finoman megrántotta a lábam. Majd megőrültem a félelemtől!
Katalin, hát most tényleg azt gondolja, hogy én másztam be magához éjjel az ablakon?
Hogy vagy ki, azt nem tudom, de a kezedet éreztem!
Az én kezemet? Lehet, hogy a férje volt egy kis csínytelkedéssel?
Milyen férj? Öt éve elváltam! Más nem lehetett, csak te!
Ne vicceljen már!
Te mondtad magadról a lidérces történetet!
Mondom, hogy ez csak egy vicc, mindenki nevetni szokott rajta, maga meg
Hát elegem is lett belőle. Egész éjjel nem bírtam aludni magától a zörgésektől a lakásban.
Képzelődött, Katalin, becsület szavamra mondom, nem én voltam!
De csak ingatta a fejét.
Itt már nincs visszaút! Amit elkezdtél, be is kell fejezd.
Hogy? Mégis mit?
Hát úgy, hogy utánaolvastam és kiderítettem: nem is vagy nős.
Na és?
Akkor ma este velem maradsz. Senki se fog emiatt szidni, ugye?
Mit jelent az, hogy magával? Mit akar ezzel?
Egész éjjel őrködsz majd mellettem, hogy elűzd a lidérces rokonaidat!
Milyen rokonaimat?
Sóhajtott: Szobfalvayokat! Sötétben félek aludni, világosban meg nem megy. Segítesz?
Bólogattam, úgysincs értelme ellenkezni ezzel a nővel:
Mikor menjek? Hánykor?
Munkavégzés után indulunk együtt, nehogy meglógj. Vacsorát főzök, ágyba teszlek, kilenckor keltelek, és éjszaka őrködsz.
Aztán persze így is lett: attól az estétől kezdve nem is mentem el többé Katalintól. Mert rájöttem, hogy hiába idegesítő néha, és kissé félős, de valójában melegszívű asszony, sőt meglepően gyengéd is tud lenni. Egy férfinak pedig mi kell még? Csak egy kis kedvesség és megértés. Ennél nincs is fontosabb. Ma már ezt tudom.
