**A bizalmas férj és a mérgező üveg**
– Itt vagyunk, anya. – Levente kinyitotta az autó ajtaját anyja előtt.
Fruzsina kiszállt, és felnézett a lakása ablakaira. Sóhajtott.
– Mi baj, anya? Megint rosszul érzed magad?
– Nem, fiam. – A fiába nézett, akinek szemében őszinte aggódás ült. – Egy életet éltem ebben a lakásban. Először a szüleimmel, majd a férjemmel. Ide hoztalak haza a kórházból. Olyan csinos voltál. – Elhallgatott. – Emlékszel, mikor függönyt vettünk a felújítás után? Most pedig… – Ismét az ablakok felé tekintett.
Mennyi időt töltött a konyhaablaknál, hogy kivárja Miklósát. Amint meglátta, hogy átkel az udvaron, rögtön megnézte, nem hűlt-e le a vacsora. Mindig bekapcsolta a gázt a teafőző alatt. Miklós forró, égető teát ivott, kötelezően kockacukorral. Az édes, cukros teát nem szerette. Ez is a falusi gyökereiből fakadt.
– Menjünk, anya – szakította félbe az emlékezést Levente, megérintve az anyja kezét. – Ildikó már biztosan vár.
– Ildikó… – sóhajtotta Fruzsina. – Egyszer sem jött el hozzám. A halálomra várt?
– Hagyd már abba, anya – vágott közbe élesen a fia.
A második emeletre mentek fel a város központjában álló régi házban. Levente kinyitotta a nehéz, magas ajtót, amelyen még mindig ott voltak a csavarok nyomai és a tábla, amin az apja neve állt: „Dr. Fried Lajos, egyetemi tanár”.
A menyecske előbukkant a szobából, fölfújta magát, majd eltűnt.
– Gyere be, anya, most főzök neked teát, citrommal, ahogy szereted – mondta Levente.
Fruzsina bement a kis szobába, ami régen a fia szobája volt, de még korábban az övé, a leánykori szobája. Nehézkesen leült a kopott díványra, hátradőlt, és lehunyta a szemét.
„Hogy lesz most minden?” – gondolta.
***
Fruzsina későn ment férjhez. Apja, a professzor, látta benne a folytatóját, azt akarta, hogy a tudományt űzze, az ő projektjeit vezesse. Sokan udvaroltak neki. „Ne siess, kislányom. A fiúknak apád neve kell, nem te” – mondta az anyja.
Harminc évesen azonban beleszeretett egy ügyetlen fiatal doktoranduszba. Apja imádta őt, nagy jövőt jósolt neki. Talán ezért is egyezett bele a házasságukba. Egy évvel később apja nyugdíjba ment, átadva a tanszéket vejének. Ők anyjával kiköltöztek a vidékre, a természet közé, a lakást pedig a fiatalokra hagyták.
Miklóssal jól élt, csak a gyerek nem jött. Fruzsina már feladta, amikor végül megtörtént. Milyen boldogok voltak! Amikor megszületett a fiuk, a tudományról le kellett mondania. Miklós is azt akarta, hogy otthon maradjon, és nevelje a fiút.
Ő maga egész nap a tanszéken dolgozott, kettőjük helyett. Tudományos munkákat írt, könyveket. Nem voltak nélküle irigykedők. Amikor Levente, a nagyapja után elnevezve, már a hetedik osztályba járt, Miklós szívrohamban meghalt. Nem bírta a rosszindulatú támadásokat, amelyek szerint csak egy előlépett alak, álprofesszor, aki a professzor lányának köszönheti a karrierjét. Nem tudta túlélni, meghalt.
Fruzsina egyedül maradt a fiával. Nem ment vissza a tanszékre, hisz milyen oktató vagy tudós lett volna belőle? Mindent elfelejtett. Eladta a szülei halála után megmaradt házat. A pénzből elég volt megélni. Aztán Levente elvégezte az egyetemet, munkába állt.
Amikor a fia behozta Ildikót, rögtön tudta, hogy komoly, és felesleges lenne lebeszélni a házasságról. A fiú egyszerűen odáig volt a szép lányért. Anyai szívvel érezte, hogy nem szimpatizál a fiú választottjával. Kérdezte: honnan jött? Kik a szülei? Ildikó zavaros válaszokat adott. A szerelmes fiú megkérte, hogy hagyja békén a menyasszonyt.
Nem tetszett Fruzsinának, hogy a menyasszony rokonságából senki nem jött el az esküvőre, még a szülei sem.
– Feszült a viszonya az anyjával és a mostohaapjával, a biIldikó mosolya még mindig ott lebegett a levegőben, mikor Levente becsukta az autóajtót, és együtt elindultak hazafelé, a jövőbe, ahol már csak szeretet és megbékélés várt rájuk.
