A fiam most hozta haza a menyasszonyát. Amint megláttam az arcát és meghallottam a nevét, azonnal hívtam a rendőrséget… úgy éreztem, megszédülök, mintha kifutna a talaj a lábam alól. Azonnal tudtam, ki ő. De mennyire is tudtam! Sosem gondoltam volna, hogy képes leszek ilyesmire…
Három hónap sem kellett hozzá, hogy észrevegyem: a fiam megváltozott. Sokszor marad távol estig, csendesen mosolyog valamin, ami nem látható a szemnek. Míg egy este, vacsora közben, zavarodottan köhintett és bevallotta: van barátnője. Majdnem elejtettem a villámat. Soha nem hallottunk róla korábban. Sem nevet, sem részleteket, sem fényképet. Teljes ismeretlenség.
Egy presszóban ismerkedtünk meg az ELTE mellett mondta. Hajnalkának hívják.
A név, mintha csak nesz lenne. De ő büszkén mondta ki. Hajnalka, állítólag, nagyon félénk lány, retteg a családi találkozóktól. Ez zavart, de próbáltam nem beleavatkozni. A gyerekek felnőnek. Három hónap múlva mégis olyan hírral állt elő a fiam, hogy elkezdett izzadni a tenyerem: eljegyezte a lányt.
Ragaszkodtunk hozzá a feleségemmel: látnunk kell őt. Ismerjük meg, ki lesz a menyünk! Egész nap főztem, hajtogattam a szalvétákat, a párom a legszebb csirkét vette. Szerettük volna érkezését méltóan ünnepelni. Belsemben mégis egy érthetetlen, szorongató érzés motoszkált.
Amikor kinyílt az ajtó és a pár belépett, mintha elcsúszott volna a tér a fiam olyan boldog volt, mint pici gyerek születésnapján. De Hajnalka… egy pillanatra kimaradt a levegő. Arca egy rég látott, fájón ismerős emlék dallama volt, amit most újra meghallok. És mikor bemutatkozott, a szilánkok helyükre estek mintha villany gyulladt volna a sötétben.
Hajnalka, gyere le velem a pincébe, válasszunk bort a vacsorához szóltam nyugodtan. Túl nyugodtan.
Én indultam elöl, de egy kézmozdulattal előreengedtem őt. A pince hűvöse, a tölgyfahordók illata fogadott. Amint belépett, gyorsan bezártam az ajtót, és elfordítottam a kulcsot. Odalentről tompa szófoszlány szűrődött fel.
Fölmentem; a feleségem és a fiunk arca sápadt volt.
Most már hívhatjuk a rendőrséget mondtam. El kell mondanom valamit.
Tíz éve eltűnt egy lány a szomszédaink lánya. Hajnalka volt a neve. Csendes, nagy szemű, mosolygós leányka, gyakran segített nekünk a kertben, játszott a fiunkkal… Úgy tűnt, előtte az élet. Egy nap azonban eltűnt. Csak a holmiját találták meg a folyóparton, a rendőrség balesetet mondott. De a holttestét sosem találták meg. Aznap, mikor eltűnt, az én pincémben telefonált, taxit hívott utoljára ekkor látta bárki őt.
Évekig marcangolt a bűntudat. És most itt állott előttem ugyanaz az arc. Ugyanazok a szemek.
Apa, ez őrültség! kiabált a fiam. Nem tudja, miről beszélsz!
De a zsigereimben matató érzés sosem hagyott cserben.
Hívtuk a rendőrséget.
Mialatt vártunk, Hajnalka csendben maradt a pincében. Nem kiáltott, nem dörömbölt. Olyan néma volt, hogy kirázott a hideg.
Amikor megérkeztek a rendőrök, megkérték, hogy jöjjön fel. Vártam a haragot, a tiltakozást de Hajnalka nyugodtan, szinte kiszámíthatóan lépett ki.
Meglepő a hasonlóság egy tíz éve eltűnt lánnyal jegyezte meg a felügyelő.
Hajnalka elmosolyodott. Hidegen.
Tudom felelte ő.
Két órás kihallgatás következett. Minket hazaküldtek, hogy várjunk. De egy órával később visszatértek a rendőrök sápadtan, remegő hangon.
Eltűnt mondta az egyikük. Olyan, mintha feloldódott volna a levegőben. A kamerákon is üres a szoba. Bent maradt, de kifelé nem ment. Mintha sose is lett volna ott.
Szédülni kezdtem.
A következő napok káoszba fulladtak. A fiunk kerülte a társaságot, becsapta az ajtókat, mindent rám fogott. Szerette a lányt. És láttam: harag helyett mély bánat a szemében.
A harmadik éjszakán ő is eltűnt.
Kutattuk a házat, a garázst, az utcát sehol sem volt. Ekkor a feleségem lement a pincébe… és remegve hívott engem.
Ott, a borospolcon, egy papír várt. Szép, rendezett betűkkel:
Ne keressetek minket. Visszajövök, mikor tudok. Hajnalka
A cetlihez egy régi fotó volt tűzve: én, a fiam, mellette egy másik kislány. Hajnalka. Az igazi. Úgy nézett ránk, ahogy csak otthonra és családra néz az ember.
Felfogtam: a fotó végig itt rejtőzött. De ki találta meg most?
Hetek teltek el. Egy reggel csöngettek; a fiam jött haza. Soványabb volt, szeme alatt sötét karikák.
Apa ő nem ember suttogta.
Minden izmom megfeszül.
Elmondta:
Tíz éve, eltűnése után néhány tudós rátalált Hajnalka testére. Életben volt, de a szervezete már másként működött. Egy titkos, magánprojektben próbálták helyreállítani. Nem orvoslás, nem újraélesztés: valami más. Megőrizték a tudatát… egy mesterséges testben. Az emlékek azonban darabosak lettek, hol feltűntek, hol eltűntek.
Miután meglátott téged, mindent felidézett mondta a fiam. Túl sok lett neki.
Visszajött, hogy befejezze, amit tíz éve nem tudott. Hogy végre felidézze azt az egy mondatot, amit azóta mindig elfelejtett. A pincénk, az utolsó telefon, a szavak, amit mondtam, mielőtt a folyópartra indult.
Végigrázott a hideg.
Mit emlékezett vissza? kérdeztem halkan.
A fiam átadott egy újabb cetlit.
Azt mondtad aznap este: Menj haza egyedül. Fontos. Bíztam benned. Utána már csak víz
A számhoz kaptam a kezem. Emlékeztem. Akkor úgy hittem, az apja várja kocsival. Ez volt a végzetes tévedés. Olyan hiba, ami az életébe került.
Megbocsátott neked mondta csendesen a fiam. De magának még nem. Ezért jött vissza.
És most hol van? kérdezte a férjem.
A fiam megrázta a fejét.
Visszament a folyóhoz. Oda, ahol minden történt. Végleg.
Aznap este mindhárman kiálltunk a Duna partjára. A víz fénylen, sötét, hideg. A szél is hűvös. A vállamra tettem a fiam kezét.
Ekkor láttuk meg őt messze a hídon, szoborszerű alak. Felénk fordult, szívére tette a kezét köszönetet mutatott.
A következő pillanatban elillant, mint a hullámok letörölte tükörkép.
Sokáig álltunk ott némán, míg végre a fiam megszólalt:
Félig gép volt, de a szíve… az igazi volt.
Bólintottam. Mert megértettem: nem a rendőrségnek vagy a férjemnek tartozom bűnbánattal, hanem Hajnalka emlékének. Nem bosszút akart, hanem lezárni, ami félbemaradt.
Azóta a pincében csend van. De néha, mikor arra járok, vékony, halk üvegcsilingelést hallok mintha valaki suttogná:
Emlékszem. És megbocsátok.
Ez a legnyomasztóbb és legmelegebb érzés, amit ember csak kaphat.







