A pár nappal a férjem születésnapja előtt felmentem a padlásra, hogy megtaláljam a piknik takarót, amit Laci, a fiam, kért az iskolai kirándulásra. Persze, nem tudtam nemet mondani. „Anyu, kérlek – könyörgött –, már megígértem a barátaimnak, hogy elviszem a takarót és az üdítőket. És azt is, hogy te sütsz csokis karamellás muffineket.”
Szóval, jó anya módjára, elkezdtem keresgélni. Régi bőröndök, összegzöngölt vezetékek, törött ventilátorok a régi nyarakból. Aztán a sarokban megláttam. Egy fekete dobozt. Egyszerű, négyzetes, mintha titkot rejtett volna. Nem turkáltam, esküszöm, de kíváncsi voltam. Kivettem, leültem a szőnyegre, és lassan felnyitottam a fedelét.
A lélegzetem elakadt.
Benn egy selymes szoknya volt – mély lila, puha, mint egy súgás, kézimunkával varrott szegéllyel. Elegáns. Gyönyörű.
És ismerős.
Még pár hónapja mutattam meg Csabának, a férjemnek, amikor sétáltunk a belvárosban. Egy butik kirakatában megláttuk. „Túl extra” – mondtam akkor, de mélyen reméltem, hogy emlékezni fog rá. „Neked is jár néha egy kis luxus” – nevetett.
Szóval, amikor megláttam a dobozban, gondosan hajtogatva, a szívem megtelt örömmel. Ez lesz majd a születésnapi ajándókom. Talán még mindig rendben vagyunk.
Nem akartam elrontani a meglepetést, úgyhogy becsuktam a dobozt, visszatettem a helyére, és Lacinak odaadtam egy régi takarót helyette. Még vettem egy blúzt is, ami passzolt a szoknyához, és elrejtettem a fiókomba, vártam a nagy pillanatot.
Eljött a születésnapom. A család összegyűlt. Csaba egy csomagolt ajándékot nyújtott át, fiúmosollyal. Könyvek. Egy csodálatos könyvválaszték, figyelmesen kiválasztva – de szoknya sehol. Egy szó sem volt róla.
Vártam. Talán egy különleges vacsorára tartogatja, vagy csak magunk között.
De az a pillanat sosem jött el.
Pár nap múlva visszalopóztam a padlásra, hogy még egy pillantást vessek rá. De a doboz… eltűnt. Mint a kámfor.
Mégis, nem szóltam semmit. Nem akartam az az asszony lenni, aki mindenbe kétségeket vet.
A remény az, ami továbbvisz, még ha tudjuk is, hogy nincs igazunk.
Három hónap telt el. Semmi nyoma a szoknyának. Csak csend.
Aztán egy déli órában, amikor citromos süteményt készítettem egy esküvőre, Laci bejött a konyhába. Szeme ide-oda futkosott, a válla feszült.
„Anyu…” – mondta halkan. „El kell mondanom valamit. A szoknyáról van szó.”
Letettem a habverőt.
„Tudom, hogy Apa vette” – kezdte. „Amikor bevitt a bevásárlóközpontba focicipőért, kint kellett várnom. Azt mondta, vesz valamit.”
Az össze kellett szorulni.
„Aztán egy nap” – folytatta Laci – „kihagytam pár órát, hazajöttem korábban a gördeszkámért. De hallottam a szobából hangokat. Azt hittem, ti vagytok.”
Megállt, nyelni próbált.
„De te soha nem vagy otthon akkor. Megijedtem. Az ágy alá bújtam.”
A szívem egyre jobban szorult.
„Nevetett, Anyu. De nem te voltál. Láttam a lábát. Rajta volt a szoknya.”
Megfagyva álltam, a szoba lassan forgott körülöttem.
Aztán karjaimba zártam.
Nem egy gyerekre tartozik ilyen titok.
Pár nappal később Csaba születésnapi partiját tartottuk. Főztem, takarítottam, a vendégeket kiszolgáltam, de közben mosolyogtam.
Sötétkék ruhát vettem fel, és piros rúzst. Felvettem a magassarkút, amit mindig megbántok egy óra után. És eljátszottam a tökéletes feleség, házigazda, stabil pont szerepét.
Belül széthullottam.
A parti lármás volt, beszélgetéssel, zenével, amíg Laci meg nem húzta a ujját.
„Anyu…” – suttogta tág szemekkel. „Ő az. Rajta van a szoknya.”
Követem a tekintetét.
Panni.
Csaba asszisztense. Állt az asztalnál, ragyogó és magabiztos abban a felejthetetlen lila selyem szoknyában.
A szoknyában, amit elrejtett.
A szoknyában, ami szerintem nekem szólt.
Mellette állt a férje, Norbi, kezében pohárral, mosollyal az arcán.
Felvettem egy tálcan a falatokat, és átmentem hozzájuk mosollyal.
„Panni! Ez a szoknya isteni rajtad! Hol találtad?”
Meglepődve pislogott. „Ó… köszönöm. Ajándék volt.”
„Milyen kedves” – mondtam édesen. „Furcsa, nekem is volt ugyanilyen. Egyszer megtaláltam a házban. Aztán eltűnt.”
A mosolya megrendült.
A szoba túloldalán Csaba figyelt, mozdulatlan.
„Norbi!” – szóltam, integetve. „Gyere ide! Panni szoknyáját csodáljuk. Csaba, te is!”
Négyen álltunk egy körben. Panni keze remegett a poharán. Norbi zavartan nézett ránk. Csaba pedig lerobbant arcot vágott.
„Imádtam azt szoknyát” – mondtam halkan. „Azt hittem, nekem szól. De most látom, valaki másraAzóta minden színben megvettem azt a szoknyát, mert ha valaki úgy fog szeretni, ahogy megérdemlem, az én leszek.







