A férjem csak magára gondol. Mindent megeszik, még a gyereknek sem hagy egy falatot sem.
Zoltán, hová lettek a banánok? kérdeztem tőle.
Megettem őket, kedvem volt hozzá.
Nem hagytál volna legalább egyet a kisfiunk uzsonnájára?
Ezt is túlzásnak érzem. Mintha nem lehetne venni banánt a boltban!
Akkor menj, és hozz párat!
Foci meccsem van. Mikor mennék?
Nálunk otthon ez állandó: a túró, a sütemények, az almák. Néha rejtegetnem kell az ennivalót, nehogy Levente, a kisfiunk éhen maradjon ilyen apával.
Öt éve vagyunk házasok, Levente hamarosan két éves lesz. Lakáshitelt törlesztünk, szóval nem dúskálunk a pénzben. A férjem szerint azért ő a család eltartója, mert ő hozta be a lakást. Igazából az egyszobás lakását adta el az önerőnek, de a szüleim is támogattak minket. Anyukám szerint Zoltán nagy önző. És én is így érzem.
Egy nap készülődtünk Levente születésnapi bulijára. Én főzök, sütök, hogy a vendégeknek legyen mit enniük, ő meg folyton a konyhában sündörög, és lifteznek a tányérok. Az igazán bosszantó az volt, amikor a tortához nyúlt. A hűtőben nem fért el, ezért kitettem az erkélyre. Amikor bevittem, hogy felszeleteljem, látom, hogy a csoki dísz éppen csak megmaradt, a többi már hiányzott a tortából. El tudjátok képzelni, hogy éreztem magam!
Ez mindig így van. Persze dolgozik, de mindent lehet ésszel csinálni, gondolni másokra is. Neki mindig ugyanaz a válasza: Majd veszünk, ne aggódj! De nem érdekel, hogy velem nem törődik, de hogy lehet így a saját gyerekéhez hozzáállni? Főleg, hogy a pénzünk be van osztva egy hét alatt elfogy a havi kaja.
Minek piszkálod? Férfi, egyen csak, hiszen pénzt keres. Te meg ne haragudj, főzz többet! védte őt az anyósa.
Érdekes, hogy főzhetsz, amennyit akarsz, neki sosem elég. Mindent elfogyaszt. Többet venni nem lehet, hiszen a hitelt fizetjük, ruhákra, a háztartásra is kell költeni.
Végül megmondtam Zoltánnak, ha mégegyszer ilyet csinál, elválok tőle. Felosztjuk a lakást, és mindenki éli a maga életét. Erre megsértődött, és az anyjának panaszkodott. Azóta az anyósa szóba sem áll velem. De én úgy érzem, igazam van. Ti mit gondoltok?
Az élet megtanított arra, hogy a családi asztal nem csak az ételről szól, hanem arról is, hogy figyelünk egymásra. Ha mindenki csak magával törődik, a szeretet gyorsan elfogy, akárcsak a banán az asztalról.







