Az évek múlásával az érzelmek csak erősödtek, a környezetük irigységét keltve. Hét éven át még csak fekete macska sem suhant el közöttük. Egyedül azt vette észre Sándor, hogy lassan, mélyen benne kezdett gyötörni a családi boldogság örök kísértője – a féltékenység.
Természeténél fogva higgadt ember volt, így nem engedte, hogy ezek a kétségek a felszínre törjenek. De ki tudja, milyen viharok dúltak a tengerész lelkében, amikor a férfiak csodáló pillantásait látta feleségén, Borbálán, vagy hallotta az ünnepi összejöveteleken az elismerő szavakat. Kívülről azonban semmi sem látszott, sőt, még Borbála sem vette észre a férje aggodalmait – vagy talán nem is akarta. Közben Sándor csöndben érlelte a haragját, mint egy kelni készülő pattanás.
A hajó útra kelt egy rutinellenőrzésre. Tíz nap izgalom, feszültség, és tíz álmatlan éjszaka. Reggel korán Sándor búcsút intett Borbálának, megcsókolta alvó fiát, és ígéretet tett, hogy tíz nap múlva visszatér. A tenger kemény volt, a technika megbízhatatlanná vált. Sándor a gépészszolgálatnál dolgozott, és nap mint nap küzdenie kellett a makacs berendezésekkel.
Még bosszantóbb volt, amikor a flotta parancsnoka a hetedik napon döntött: vissza a kikötőbe, a hajó állapota miatt. Haragját csak egy gondolat enyhítette: három nappal korábban térhet haza Borbála meleg ölébe. És mivel a távollét alatt a férfiasságát sem restelte volna hiányolni, az egész út alatt vágytól fűtve álmodozott a hazaérkezésről.
Késő este érkeztek vissza. A szokásos rutin után, anélkül hogy megivott volna egy pohár pálinkát az érkezés ünnepére, nyergelt és vágtatott haza. Már elképzelte, ahogy fejét Borbála ölébe hajthatja, amikor három emeletet rohant fel, és megállt a saját ajtaja előtt.
Éjfél után volt. „Alhatnak,” gondolta, és elképzelte, hogy csendesen bemászik Borbála mellé, majd jön a meglepetés és minden utána. Óvatosan becsúsztatta a kulcsot, és belépett a hallba. A zárat mindig karban tartotta, így most sem okozott neki gondot.
De nagy csalódására Borbála ébren volt. A hálószobából beszűrődött a fény, és hangok hallatszottak. Sándor nem értette pontosan, mi történik, ezért cipőjét sem vetve, még a sapkáját is a fején hagyva, lábujjhegyen odalopakodott. A gyomra összeszorult. A félig nyitott ajtón át olyan jelenetet látott, amit még a legrosszabb rémálmaiban sem. Egy éjjeli lámpa világított.
A házassági ágyon egy szőke nő feküdt, szemérmetlenül széttárt lábakkal, míg egy meztelen férfi lendületesen mozgott felette. A nő hangosan nyögött – olyan hangokat adott ki, amilyeneket Sándor sosem hallott tőle. Sándort mintha villám sújtotta volna. Az egész élete egy pillanat alatt összeomlott.
Nem tudta, mennyi ideig állt megbénulva. Amikor magához tért, már nem volt képes felelősséget vállalni a tetteiért. A rendőrségi jelentésben ezt „súlyos lelki sokk” alá írták volna.
A megsértett férfiasság lángjában Sándor görcsösen kereste a pisztolyt az övében. Természetesen nem volt nála. A tőr sem. A konyhába rohant. Az első dolog, ami a keze ügyébe került, egy villa volt – egy szép ezüst villa, amit az esküvőjükre kaptak. Szorosan markolta, majd visszavágott a hálószobába.
Mint egy forgószél, berontott, két kézzel fogta a villát, és minden eréből lendített. A megalázott tengerész keze nem reszketett. A villa széles ívben csapódott pont az ágyon vergődő férfi combja közé. A sikolyra, ami ezután hangzott, nincsenek szavak. A szomszédban lakó háborús veterán, aki épp a fiánál vendégeskedett, felriadt ordítva: „Bombázás!” és felkeltette az egész családot. Hiába magyarázták, hogy semmi baj nincs, negyedóráig nem hitte el.
A felső szomszéd gyerekei bepisiltek, a szüleik pedig majdnem összeestek a rémülettől. Egy másik szomszéd kutyája egész éjjel vonított.
Sándor ott hagyta a „fegyvert” a támadó testében, majd katona pontos fordulattal kiment. Egyetlen vágy élt benne: elhagyni ezt a most már idegen házat, leinni magát, és reggel elhozni a holmijait. Nem gondolt arra, mit tett.
Meglepődve látta, hogy a hallban már világos van – és ott áll Borbála, fürdőköpenyben, törülközővel a haján. Gyönyörű és csábító. Sándornak ezen az estén elég volt a meglepetésből. Mintha jéggé fagyott volna.
— Ott… a hálóban… — dadogta, reszkető ujjal mutatva vissza.
— Ja, a testvéred, Józsi meg a felesége. Áthelyezték a környékre, addig nálunk alszanak. Én meg a fiunkkal… — Borbála megvakarta a fejét. — Mi ez a visítozás?
— Én… érted… a villa…
— Fürödni voltam. Nappal gyenge a víznyomás, éjjel jobb. Amúgy, Sándor, velük valami történt…
— Igen… — ennyit bírt kinyögni, majd elájult.
Persze, tudta, hogy a bátyja és annak szőke felesége épp most érkezhettek, de a harag vörös ködében mindez elveszett.
Végül minden jobban sült el, mint várta. Józsi segget összevarrták. A kórházi orvos, miután nehezen kihúzta a villát, csodálattal nyilatkozott a erőteljes csapásról. Meggyógyítva, megütögette Józsit a fenekén, és örömmel jelentette:
— So— Soha nem lesz és nem is volt hemorrhoidád, csak egy sima cső maradt ott, tökéletesen sima, mint egy olajvezeték!
