Az arany ketrecben
Zsófia lassan lépett be a lakásba, próbálta csendben vetkőzni, nehogy felkeltse anyukáját. Megfogta a száját, mikor levette a cipőjét, amely már napközben is feltörte a lábát.
– Miért jöttél haza ilyen előbb? Meguntad? Nem tetszett az esküvő? – kérdezte az anyuka, aki épp a folyosóról leselkedett.
– Te meg miért nem szunyókálsz? Engem leskelődsz? – pattant fel Zsófia élesen.
Az anyuka összecsípett ajkakkal távozott a szobába. Zsófia egy késő érzés gyötörte: anyukája várta, vágyott hallani a híreket, ő meg ilyen ridegen válaszolt. Belépett hozzá, leült mellé a kanapéra, és átölelte.
– Ne nyalj hozzá. Ha nem akarod, nem mesélsz. Majd Anikó anyukájától megtudom.
– Bocsi, anyu… Kimerültem, a cipő meg szétzúzta a lábamat. A hely luxus volt, vagy ötven vendég, zajongtak, buliztak. Anikó csodás volt fehér ruhában, a vőlegény meg… – kezdte sorolni.
– De miért jöttél el ilyen korán? – vágott közbe az anyuka.
– Anyu, mindenki olyan fontoskodó volt, mint egy pulyka. Nem az én világom. Meg hólnap korán kell kelnem.
– Hová? Hólnap vasárnap van, – lepődött meg az anyuka, és figyelmesen nézett a lányára.
– Na végképp. Reggel elmesélem, most zuhanyozni megyek, – csókolta meg az anyját, és eltűnt a szobájában átöltözni.
Undorral vetette le a ruha öltözékét, ami a többiek elegáns viseletei mellett olcsónak és egyszerűnek tűnt. A zuhany alatt a hátát dörzsölgette gyűrődött helyén, ahol a verejtékes férfi keze tapadt rá.
Nem hallgatott a kifogásaira, táncra hívta, erősen magához szorította a pocakjához. Meleg, izzadt kezeit érezte a hátán, a cipő sarka pedig tovább törte a lábát. Alig várta, hogy vége legyen a táncnak.
Aztán odafurakodott hozzá az asztalhoz, és töltögette neki a bort. Senki sem foglalkozott vele. Anikó, az egyetlen ismerőse, a saját vőlegényével volt elfoglalva. Csak egy férfi pillantott rá érdeklődéssel, de nem segített neki.
– Wc-re megyek, – hazudta, és kiosont. Taxit hívott, és hazament. Nem akart ilyen esküvőt – minden színjáték volt, ahol mindenkinek megvolt a szerepe, ő meg csak statiszta.
Hosszan forgolódott az ágyban. A fejében még mindig a zene, a poharak csengése, az emberek beszélgetése. A férfira gondolt. „Bárcsak ő hívott volna táncolni, mint ez a kövér disznó. De minek gondolok rá?” – tette le a fejét, és elaludt.
A meleg szeptember után hideg, dérös október következett. Anikó visszatért nászútjáról, és meghívta Zsófiát, hadd meséljen.
Az anyja örült volna, ha láthatja, hogy élnek a gazdagok. De nem mehetett üres kézzel. Iskola után beugrott egy cukrászdába, és vett Anikó kedvenc süteményeit. Épp távozott, mikor egy férfi botlott belé. Hátralépett, átengedi.
– Maga az? – szólalt meg váratlanul.
Zsófia felemelte a fejét, és felismerte: ez volt a rejtélyes férfi az esküvőről. Megdermedt az ajtóban.
– Gyorsan kilépünk, zavarunk, – nevetett, és kézen fogva oldalra húzta.
– Olyan gyorsan tűnt el, mint Hamupipőke. Még nem is ismerkedtünk meg, – mosolyogva mutatta tökéletes fehér fogait.
– De nem hagytam itt a cipőmet, – mosolygott Zsófia is.
– Haza megy? Elviszem.
– Nem, Anikóhoz, a saját menyasszonyához. Visszafordult a vásárlástól? – emelte fel a szemöldökét.
– Annyira örülök, hogy találkoztunk, hogy feláldozom a világ összes süteményét, – emelte fel a dobozt Zsófia kezéből. – Gyerünk, – megfogta a karját, és az SUV-jához vezette.
Még nem ült ilyen kényelmes autóban, a szokásosnál ritkábban utazott bármilyen kocsival is. Hozzáértően vezetett, anélkül, hogy címet kért volna. Zsófia ideges lett.
– Tudom, hol lakik a barátnőd. A férje a cégtársam és barátom, – magyarázta, észrevette a riadt pillantást.
Útközben elmesélte, hogy Zoltánnak hívják, elvált, van egy golden retriever kutyája… „Gazdag, jóképű, sikeres. És kedves is. Pont, amit anyám akar,” – gondolta Zsófia.
– Miért jöttél ilyen későn? Már aggódtam, – dZsófia mélyen belélegzett, és boldogan nézte a kis kocsit, ahol férje és kisfiuk várták – mert végül rájött, hogy az igazi gazdagság nem a fényűzésben, hanem a szeretetteljes otthonban és a szabad boldogságban rejlik.







